Mondhatni, a zene gyerekkorától körbevette: édesapja szaxofonozott, édesanyja énekelt. Már az ötvenes évek derekán megfertőzte az amerikai rock and roll, bár első iskolai zenekara még dixielandet játszott (benne bendzsózott). Aztán az énekes Roger Daltrey-val és a basszusgitáros John Entwistle-lel megalapították a skiffle/rock and roll Detourt, melyet – mivel ezen a néven már működött egy banda – 1964 elején Who-ra kereszteltek. A formáció a dobos Keith Moon csatlakozásával pedig nemcsak az évtized, de a 20. század egyik legnagyobb hatású rockzenekarává vált.
Who – The Real Me (1979)
Kezdetben főként a modok (modernisták) rajongtak értük, átmenetileg még nevet is változtattak (High Numbers). Ennek a hatvanas évek végén Angliában népszerű ifjúsági szubkultúrának a tagjait fogyasztás- és divatorientáltság jellemezte, főként testre szabott drága öltönyökben pompáztak, robogón (Lambretta, Vespa) száguldoztak, és a Who mellett a Kingsmenért, a Small Facesért és a Kinksért rajongtak. A hatvanas évek első felében a modok és a rockerek közötti összecsapások mindennaposak voltak (amit a média erősen túlreagált, ezt nevezte a szociológus Stanley Cohen morális pániknak), a konfliktusok azonban 1965-re sokat enyhültek, a modok pedig egyre inkább a pop art, a pszichedelia, a swinging London irányába mozdultak el. És ahogy az ifjúsági szubkultúra egyre kozmopolitább lett, úgy szakadtak le róluk az egyes munkásosztálybeli csoportok (például a skinheadek).
Who – I Can`t Explain (1965)
A formációt mindenesetre egy harrow-i szállodában felfedezte Kit Lambert és Chris Stamp. A két menedzser a nevüket ismét Who-ra változtatta, majd új megjelenést, új zenei irányt adva nemzedéki zenekart faragott belőle.
Ez az az időszak, amikor a hangszertörés az együttes „védjegyévé vált”. Pedig az egész véletlenként indult: Pete Townshend az egyik koncert hevében feldobta a gitárját, de az az alacsony belmagasság miatt a mennyezetbe csapódott, eltört a nyaka, a közönség pedig őrjöngött, mert azt hitte, ez is a show része. Townshendet viszont annyira feldühítette az ováció, hogy mérgében a gitár mellett a felszerelése többi részét is összetörte. Ettől kezdve pedig koncertjeik rendszeresen gitárzúzásban és dobrombolásban végződtek, melyet később robbanóanyagok használatával egészítettek ki. Townshend mindenesetre ezt a szokását Gustav Metzger önmegsemmisítő művészetről szóló elméletével magyarázta, de mint mondta, idővel kinőtte ezt a fajta „ifjúkori agressziót”.
Who – My Generation (Live at Monterey Pop Festival, 1967) (a hangszertörés 2:13-tól látható)
A Who 1965-től sorra jelentette meg a beatkorszak utáni nemzedéki himnuszokat (My Generation, I Can’t Explain, I’m A Boy, Substitute, The Kids Are Alright), melyek az évtizedek során más és más stílusú zenekarok repertoárján is felbukkantak.
Oasis – My Generation (2006)
Green Day – My Generation (2011)
The Big Push – My Generation (2019)
1967-től a Who felhagyott a háromperces slágerek gyártásával, és 1969 májusában megjelentette Townshend korszakos jelentőségű rockoperáját, a Tommyt, melyet később színpadon (Európa számos operaházában és a New York-i Metropolitanben is) is bemutattak, majd 1975-ben Ken Russell filmet forgatott belőle.
Who / Tommy – Pinball Wizard (1969)
A zenekar a korszak nagy fesztiváljainak (Monterey, Woodstock, Isle of Wight, Leeds) mindegyikén ott feszített, sőt, 1968. december 11-én több dalt is előadott a végül soha adásba nem került Rolling Stones Rock and Roll Circusben (az 1996-ban DVD-n kiadott show-ban – a házigazda Rolling Stones mellett – a Jethro Tull, a Who, Taj Mahal, Marianne Faithfull és John Lennon egyszeri supergroopja, a Dirty Mac lépett fel).
Who – A Quick One (While He's Away) (1968)
Ennél azonban emlékezetesebb woodstocki koncertjük, mely közben Abbie Hoffman aktivista fellépett a színpadra és politikai beszédet szeretett volna tartani, de Pete Townshend ingerülten rámordult: „Fuck off my fucking stage!” (inkább nem fordítjuk).
Who – See Me, Feel Me (live at Woodstock 1969)
A hetvenes években főként nagyobb lélegzetű művekben vagy tematikus dalciklusokban gondolkodtak. 1973-ban jött az újabb korszakos mű, a modoknak emléket állító Quadrophenia, amelyből szintén készült film (1979). A hetvenes évek második felében kibontakozó punkkorszakban több zenekar (Sex Pistols, Clash, Jam) a korai Who-t nevezte meg egyik példaképének. A fiatalok körében megszerzett státuszt világ körüli turnékkal erősítették meg, de 1978-ban Keith Moon váratlan halála (kábítószer-túladagolás) után megtört a karrierjük. Moon utóda, az ex-Faces-tag Kenny Jones csak helyettesítette, de nem pótolta a zenekar karizmatikus egyéniségű motorját.
Who – Who Are You (1978)
Bár a Who 1983 decemberében hivatalosan feloszlott (miután Townshend sajtókonferencián jelentette be távozását), később időről időre feltámadtak, főleg olyan demonstratív és reprezentatív koncertekre, mint az 1985-ös Live Aid vagy 2001-ben a terrortámadás áldozatainak megsegítésére tartott rendezvény. Két rockoperájuk a színházak standard repertoárjához tartozott. A Tommyt 1993-ban a Broadwayn is bemutatták, és az előadás öt Tony-díjat kapott.
Who – Won't Get Fooled Again (Live Aid 1985)
Majd miután 1996-ban Townshend, Entwistle és Daltrey a londoni Hyde Parkban előadta a Quadropheniát, a zenekar ismét aktívabbá vált, és alkalmanként világ körüli turnéra indult. Még azt követően is, hogy 2002 júniusában John Entwistle 57 évesen távozott közülük. Mi több, épp a napokban jelentették be, hogy 2025 augusztusában a Who tényleg az utolsó turnéját kezdi meg az Egyesült Államokban.
Pete Townshend – Rough Boys (1980)
A Who mellett Townshend évtizedek óta szólókarriert is folytat. Bár az első önálló albuma (Who Came First) 1972-ben jelent meg, a legnagyobb kereskedelmi sikereket a nyolcvanas évek elején aratta (Empty Glass, 1980), All the Best Cowboys Have Chinese Eyes, 1982, Scoop, 1983) aratta, különösen az Egyesült Államokban. Majd az 1990-es évek közepéig ismét rockoperákat, illetve egyetlen témát körüljáró albumokat alkotott (White City: A Novel, 1985, The Iron Man: A Musical, 1989, Psychoderelict, 1993).
„Tizenkilenc évesen a rocktörténet legszókimondóbb öregségellenes dalát írtam meg” – fogalmazott 2010-ben Townshend, és valóban, a My Generationben szerepel az a sokszor idézett sor, miszerint „remélem, meghalok, mielőtt megöregszem”. Már akkor is tervezte, hogy Floss címmel musicalt ír az öregedésről, amit kifejezetten kihívásnak tekintett, és a rock dühös és ütős közvetítésével akarja megfogalmazni az ezzel kapcsolatos érzéseit. Bár a darab bemutatójával azóta is adós, 2019-ben megjelentette eddigi legutolsó könyvét (The Age of Anxiety: A Novel), melyben a rocklegenda – miként a kötet fülszövegében olvasható – „a modern élet szorongását és őrületét mutatja be egy londoni család két generációjának, szeretőinek, munkatársainak és barátainak történetén keresztül”.
