Van egy kissé élhetetlen, harmincas ismerősöm, aki ha nekiszegezik a kérdést, hogy mi a foglalkozása, azt válaszolja: inaktív méhész. Önmeghatározásának ez a formulája szerintem zseniális, mivel egyszerre ad vele egzakt, megfogható definíciót és közli azt: valójában semmit (semmi hasznosat) nem csinál. Közben pedig burkoltan nevetségessé teszi a társadalmi pozíciójukkal szívesen kérkedőket, továbbá visszautasítja azt a tolakodó hozzáállást, amelynek valósággal passziója mások beskatulyázása. Amelynek képviselői úgy gondolják: a világ rendjéhez tartozik, hogy mindenki tudja a helyét, és a környezete bárkit kérdőre vonhasson: ki is vagy te, barátocskám? Sokszor nem gondolunk bele, hogy ismerőseink ilyesféle „elszámoltatása” mennyire tapintatlan lehet, mennyi érzékeny pontot érinthet. Például mert a megkérdezett évek óta otthon van a gyermekeivel, és talán nehéz lesz majd a visszaútja a munka világába, vagy mert megváltozott munkaképességű, esetleg azért, mert sehogy sem talál a végzettségének megfelelő munkát. De már abban is van valami kegyetlen, ha valakit a munkájából akarunk levezetni, mert az az előfeltételezés húzódik meg mögötte, hogy az embereket kizárólag a munkájuk teheti értékessé.
Mitől függ, hogy rátalálunk-e a hivatásunkra? E kérdés mögött mindig egy másik is meghúzódik: mi segít hozzá, hogy életünk sorsdöntő éveiben önmagunkra rátaláljunk? Sajnos ez a többség számára luxusprobléma, mivel tanulmányaikra és munkájukra vonatkozóan egyaránt kényszerek alakítják a sorsát. Bizonyos értelemben mindannyiunkét azok alakítják, például a családunk elvárásai formájában, és néha nem tudni, hogy akkor járunk-e jobban, ha ezek nagyon határozottak, már-már direktívák, vagy ha színleg teljes szabadságot kapunk, és csak célozgatások formájában hozzák a tudomásunkra, mit tartanak kívánatosnak. Sokan választanak foglalkozást az alapján, hogy a családjuk milyen sorsot szán nekik – már az előtt döntenek helyettük, hogy ők maguk átgondolhatnák, mit szeretnének. Ez néha nagyon jónak, a legnagyobb áldásnak tűnik, de könnyen lehet a vége azonosságprobléma akár évtizedekkel később. Tetszik, nem tetszik, sokszor semmi más nem vagyunk, mint a családunk meghosszabbításai, és szinte mindent kizárólag az alapján értünk, ítélünk meg, amit otthon hallunk, tanulunk. A család tehát a legjobb és a legrosszabb, ami az életben történhet velünk, és a dologban az a legnyugtalanítóbb, hogy szinte teljesen védtelenek vagyunk vele szemben.
A Simona Kossak, a vadon őrzője „családi film”, de sajátos módon. Főhősét ugyanis híres családja csaknem agyonnyomja, és attól szenved, hogy nem képes olyan lenni, amilyennek a származásából adódóan lennie kellene (?), mintha tévedés áldozata lenne, „más bolygóról származna”. Ez a család ráadásul folyton bántja, és éppen a többiektől való különbözése miatt, mivel minden Kossak művész, ő viszont biológus lett. A romboló alaptézis ugyanis Kossak-körökben az, hogy aki tőlük eltér, az pontosan annak van híján, ami bennük a legértékesebb, ezért csakis értéktelen lehet. A filmnek ez a szála annyira fájdalmas, hogy a hatására már-már kezdünk a családra a világ legkártékonyabb intézményeként gondolni, amely kényére-kedvére nyomoríthatja meg a tagjait, ültethet el bennük bénító tévképzeteket, akadályozhatja meg a kibontakozásukat.
Simonát az övéi „rút kiskacsának”, élhetetlennek és szerencsétlennek, családjára szégyent hozónak tekintik, aki számára kizárólag azt az esélyt kínálja az élet, hogy a neve révén jogosulatlan előnyökhöz jusson. Bőven lehet a jelenségre hazai példákat is találni: nem egy nagy alkotónk gyermeke boldogult nehezen, élt a szülői árnyékban, maradt még idős korára is lánya vagy fia olyasvalakinek, akit mindenki utolérhetetlennek, halhatatlannak, megkérdőjelezhetetlen tekintélynek tartott, és akivel ő így meg sem próbálhatott versenyezni. A mérkőzés már azelőtt eldőlt, hogy elkezdődött volna.
A családtól kapjuk meg magunkat, tudjuk meg, kik vagyunk – de mi a helyzet akkor, ha az, amit ők adnak, egyáltalán nem egyezik azzal, amire mi vágyunk, amit mi gondolunk magunkról, illetve egyáltalán hogyan lehetséges, hogy bizonyos esetekben kizárólag a családunk megtagadása vagy a vele való küzdelem révén találhatunk rá az utunkra? Ennek az amúgy túlságosan vájkálós, Simona családi viszonyait a műegész szempontjából indokolatlanul részletező filmnek számomra az a legnagyobb erénye, hogy valami képtelennek tűnő lehetséges volta mellett érvel: az önmeghatározás, sorsválasztás radikális szabadságeseményét mutatja be, de nagyjából a Münchhausen-féle „a hajamnál fogva kirántom magam a mocsárból” változatban.
A biológusként frissen végzett Simona ugyanis szörnyű családját hátrahagyva nomád körülmények közé költözik: úgy ugrik az ismeretlenbe, mintha felsőbb hatalom vezetné, átadja magát a lengyelországi őserdő, Białowieża ügyének, vadjai védelmének. Csodálattal figyeljük bátorságát, határozottságát, kitartását, amellyel ezt a döntést és a következményeit felvállalja. Ritka énerőről tanúskodó tulajdonságait, és persze óriási bizonyítási vágyát, hogy mindenkinek megmutassa: képes megállni a helyét; nemhogy nem értéktelen, hanem az átlagnál sokkal teherbíróbb és hivatástudatosabb. Amit tesz, ahogyan él, csodálatra méltó, hősies, a többség számára utánozhatatlan. Van benne valami végzetes elszántság, amelyhez negatív értelemben a családi pozíciója és abból fakadó dacreakciója adja az energiát. Városi környezet polgári kényelméből víz és áram nélküli, ódon vadászházba költözik, és ezzel annak a bizonyítékát adja, hogy minden ellenkező híreszteléssel, hétköznapi cinizmussal szemben létezik önzetlen áldozatvállalás.
A dolognak már-már misztikus, a legszebb vallási hagyományokat idéző vonása, hogy Simona mindent, amije volt és lehetett volna, eldobott valami sokkal többért: hogy önmagát megtalálhassa. Ez ügyben azért nehéz tisztán látni, mert mi már a mindig nagyon bölcs utókor szemszögéből ítélünk: tudjuk, hogy Simona Kossakból mekkora lengyel legenda, a Białowieża-erdő „védőszentje” lett, és azért is csodáljuk, mert a zöldmozgalmak, a természetvédelem korát megelőző prófétáját látjuk benne, aki egész életével figyelmeztetett arra, hogy nem tekinthetjük magunkat a bioszféra kényurainak; hogy a vesztünkbe rohanunk, ha nem tisztelettel és testvéri gyengédséggel viszonyulunk hozzá. Azzal, hogy a vadonba költözött, és ott élte le az egész életét, azt is kinyilvánította, hogy sokkal bölcsebbek lennénk, ha mint a természet részeire, az annak jóindulatából életlehetőségekhez jutó lényekre tekintenénk magunkra, sőt szinte panteisztikus hódolattal adóznánk neki.
Ha végre megértenénk, hogy a magunk különválasztása a környezetünktől, a magunk érdekeinek hangsúlyozása a természet érdekeivel szemben csaknem perverz gondolat, hiába ez a mainstream, bolygónkat nagy sikerrel tönkretevő felfogás. Ennek a képviselői közül jó néhányat megismerünk a filmben, akik Simonát manipulálva, kutatásait elferdítve próbálnak minél nagyobb hasznot kifacsarni Białowieżából, tekintik „nyersanyagnak”, állatait pedig érdekeiktől függően kártevőknek.
Sandra Drzymalska Simona szerepében nagy elhitetőerővel helyezkedik az öntörvényű, dacos, önmagára a legbonyolultabb és -küzdelmesebb módon rátaláló tudós szerepébe. Képes felmutatni az egyszerre megsebzett és eltökélt, a vadonban és az állatokban bizonyos értelemben új és jobb családra találó nőt, aki szerelmét és szövetségesét is megkapja az új hivatásától. De ami talán a legnagyobb erénye az alakításának, az annak az életörömnek és függetlenségnek az érzékeltetése, amely Simonát jellemzi, és amelyet szerelmének hűtlenségei sem rendíthetnek meg. A Simona Kossak e vonulata miatt legalább annyira a női önállóság filmje, mint a hivatásszereteté.
Fotók: 31. Lengyel Filmtavasz – Lengyel Intézet
