Szőlőhegy, háború előtt
Akkor még nem volt háború
s nem voltak itt ez értelmetlen kövek és gerendák:
a pusztulás anyajegyével megjelölt romok –
A pincék homlokán, fönt, napóra villogott.
Egyetlen hosszú nap volt itt a nyár,
egyetlen hosszú nap volt itt az életem.
Ültem hullámzó cseresznyeágon, drótként kifeszült szeleken
s nem is emlékszem igazán:
gyerek voltam-e vagy madár.
Akkor még nem volt háború
s nem voltak halottaim, kik az idő törmelékei közt
feküsznek, mint a rongybabák –
Vasárnapló legények itták a vad novát
s nézték a csonka Holdat: isteni rézfokos volt,
melyet egy betyár az ég gerendájába belevág.
Akkor még nem volt háború
s nem kellett egyetlen szorongás
és egyetlen bosszú bűvöletében élnem –
Úszott a Nap a szarvasok szemében
s szép neve volt a Földnek,
gyermeki szép neve volt.
Birsalmasárga hegy, pincék és seregélyek,
a piros szőlővessző időmön átparázslik.
Mindenütt nyár van most is,
de ez már másik –
visszhangot keresek és társakat, hogy éljek.
Az ábeli füst
Most a földön vagyok,
a sárban,
a holtak mellett,
elázott újságpapír a szám előtt
és kibelezett, karácsonyi gyertyák.
Ha rúgni akartok rajtam, most rúgjatok,
sötét a délelőtt is, nem látni át az égen,
nem látni át a szemeken,
homlokokon
s most az északi szél is segíthet
lendíteni a lábatokat –
és még csak szemtanúk se lesznek:
a barátaim csillagszóró fényben állnak odahaza
az alacsonyra szállt mennyezet alatt –
ha rám akartok csapni, most jöjjetek
haraggal, bottal, vörös égbolttal, kárörömmel,
elüthetitek görcsös kezemből ezt az országot,
mint a labdát,
pattanjon
ferdén
magasra,
ahogy ti szeretnétek látni,
legjobb lenne egy labda a szív helyett is,
műbársony kéz a kéz helyett,
gomolygó, édes vattacukor a koponyába:
ne legyen emlékezet
s az emlékezetnek folytatása!
Ha erőm fájt nektek,
ha gyöngeségem,
ha arcélem nomád villanása,
most essetek nekem! a világ most
saját zavarától is tehetetlen,
szavak és csizmasarkak jövője éledezik
újra a sárban
és ábeli füst tekeredik
a beláthatatlan egek felé.
Még a költők sem
Annyi a vers, mint sétálóutcákon
az ember. Jönnek, nyomulnak, lökdösődnek
s falhoz szorítják néha a szívem.
Némelyik olyan, mint egy leborotvált,
fiatal apácafej: izzik körülötte
a nyár, az elveszett világ fojtó érzékisége,
ágyékok, hasak csupaszsága és comboké.
A másik meg holdkóros csontváz, de
napernyővel érkezik délről, bokáján
rézcsörgők és megaszalódott csecsemőkezek.
A régi Velence haláltáncosa? Vagy a
háború-pestises Boszniáé? Aknavetők,
harangok, ágyúk, szélmalomkerék nagyságú
kereplők recsegése kíséri táncát. De ki áll meg
a tereken, a föllármázott
szobrok tövében, hogy megborzongjon?
Ki gyújtja meg eleven haját, hogy a
rémület és a szeretet egyszerre álljon
talpra? Még a költők sem! Még ők sem!
Még ők is csak őgyelegnek az utcákon
magukban, mint akik néhány világvéget
átéltek már. Ha nem tudnám, hol éjszakáznak
és hol szívják utolsó mérgezett
cigarettájukat éjfél után, még én is
azt hihetném róluk, hogy idegen átutazók.
(Megjelent a Magyar Kultúra magazin Áldozat-lapszámában)
