Már kisfiúként is arról ábrándozott a könyvtárban, hogy egyszer az ön könyvei is ott lesznek a polcokon. Most, hogy ez ilyen fényesen megvalósult, mit gondol, vajon az egykori kisfiú elégedett lenne azzal az élettel, amit a mostani David Almond él?
Egészen biztos vagyok benne, hogy igen. Már nagyon fiatal koromtól kezdve tudtam, hogy ez az, amit mindig is szerettem volna csinálni, író akartam lenni. Gyerekként fantasztikus lett volna látnom, hogy a könyveimet például Magyarországon is kiadják.
Van egy sokszor idézett gondolat egy magyar filozófustól, Hamvas Bélától: „krízisből születik a katarzis.” Ön szerint is igaz lehet ez a tézis?
Ó, ez tényleg nagyon érdekes! Nagyon tetszik ez a gondolat! Gyerekként nem kevés válságon mentem keresztül: voltak fájdalmas halálesetek a családban, és rengeteg bánat ért. Ezek az egész életemre kihatottak, és még mindig itt vannak velem. De furcsa módon mégis támogatják bennem azt a vágyat, hogy jó életet teremtsek magamnak.
Sok nyomdász volt a felmenői között. Ön azt írta egyszer, hogy „a tinta a vérében van”. Olvasott valamit Amos nagybátyja hátrahagyott műveiből, aki soha nem adta ki egyetlen írását sem? És ha igen, milyennek találta őket?
Igen, valaki megtalálta a családból néhány színdarabját és a verseit, így pár évvel ezelőtt én is elolvastam ezeket. Szerintem elég jól leírta a drámai helyzeteket, a versei is izgalmasak. Jólesett belelesni egy régi felmenőm gondolataiba. Egyiket sem adták ki, de az idősebb rokonaim azt mondták nekem, hogy Amos nagybátyám valóban csak azért írt, mert szerette csinálni, nem pedig azért, hogy híres legyen, egyszerűen csak élvezte az írást.
Milyen jövőt látott maga előtt a tizenöt éves David Almond, akinek meghalt a húga és az édesapja, az édesanyja pedig szinte mozgásképtelen volt a rheumatoid artritisz miatt? Mit érzett akkor az a kiskamaszból nagykamasszá érő fiú?
És hogy soha ne felejtsem el azt a szeretetet, amely a szörnyű dolgok ellenére is körülvett. Az is fontos volt, hogy közel maradjak a családomhoz és a testvéreimhez, hogy velük és a távolabbi rokonaimmal is szoros kapcsolatot ápoljak.
Mennyire volt szigorú a katolikus nevelés, amelyben felnőtt?
Elég szigorú volt persze: templomba jártunk, minden héten misére mentünk, és gyónni, áldozni kellett. Ministráns is voltam. A szigorúság mellett ugyanakkor erős közösségi élményt adott. A katolikusok tényleg nagyon jó bulikat rendeznek, úgyhogy sokat imádkoztunk, de sokat is buliztunk.
A fiatalkori kedvenc írói, költői között említi Hemingwayt és William Blake-et. Mindketten nagyon speciális szerepet töltöttek be az irodalomban. Blake életében gyakorlatilag senki nem tudta, milyen jelentős alkotó, Hemingway pedig a sikerei ellenére mély depresszióban szenvedett, és öngyilkos lett. A sorsuk is hatott önre a műveikkel együtt?
Ha a sorsa nem is, de Hemingway szintaxisa nagy hatással volt rám, ahogyan írt, ahogyan a mondatait megfogalmazta, az erősen inspirált. William Blake pedig… az emberek folyton megpróbálták ignorálni őt, azt gondolták: „szabaduljunk meg Blake-től”, de ő egyszerűen csak folytatta, amit elkezdett. Blake ugyan nagyon egyszerűnek tűnik, mégis igen összetett a világa, tényleg furcsa alkotó. Amikor elkezdtem fiataloknak írni, akkor hirtelen rájöttem, hogy Blake mekkora hatással volt rám, ezért sokat merítettem belőle, legalábbis a Skellignél.
Elég sok kudarc érte íróként, mielőtt negyvenhét éves korában a Skelliggel berobbant a gyerekirodalomba. Soha nem veszítette el a reményt, hogy amiben ennyire hisz, az egyszer csak sikerre vezet?
Soha-soha nem vesztettem el a reményt! Mert az írás volt az egyetlen dolog, amit igazán akartam csinálni. Persze rengeteg kiadó utasított el, de volt egy részem, akit ez nem érdekelt, és csak írtam tovább. Hittem abban, hogy egy nap talán valami különleges dolog történhet. De egy másik részem azt is gondolta, hogy az sem számít, ha semmi nem történik. Amikor megjelent a Skellig, és hirtelen minden beindult… hű… hát az tényleg valami fantasztikus volt! És amikor ez megtörtént, akkor tényleg negyvenhét éves voltam, szóval valahogy mégis felkészültem rá. Azt is tudtam már, hogy az egyetlen dolog, amit tennem kell, nem más, mint hogy egyszerűen csak dolgozom tovább.
A Skellig olyan, mintha az egyenesen az égből jött volna… Amikor ezt a történetet írta, tudatában volt annak, hogy mi zajlik önben?
Egyáltalán nem, csak azt éreztem, hogy ez most valami teljesen más számomra, valami különleges adomány, ami talán egyenesen az égből érkezett. De ezen túl egyáltalán nem voltam képes gondolkodni, csak annyit tudtam, hogy ezt meg kell csinálnom, és aztán bumm! Csodálatos volt. Tényleg nem tudom, honnan jött… szó szerint az utcán sétáltam, miután feladtam egy kéziratot a postán (amit szintén elutasítottak később), és… elementáris erővel hasított belém ez az egész történet.
A Skellig a saját életemhez kapcsolódik, abban a házban éltem, amelyben a történet játszódik, és Skellignek pontosan olyan ízületi gyulladása van, mint az anyámnak volt. Nekem is volt egy beteg kishúgom, mint Michaelnek. Maga a történet pedig csak jött, látott és győzött. Valójában a mai napig nem értem.
Önnek mit jelent a valódi elismerés?
Az elismerés és bármiféle díj csak egy dolog, a legjobb azonban mégis az, amikor az olvasók odajönnek hozzám, és elmondják vagy megírják, hogy meghatotta őket a munkám. Ez történik velem mindenhol, ahová csak megyek a világban, az emberek odajönnek hozzám, és azt mondják, hogy megérintettem a szívüket, megérintettem a lelküket. Ez csodálatos. Szóval nagyszerű a karrier és a díjak is, de mindezek mellett mégiscsak az a legfontosabb számomra, hogy valóban megérintettem az emberekben valamit, és ami addig mélyen volt bennük, most felszínre került.
Nagyon izgalmas az a néhány kép, amelyet megosztott a honlapján a készülő kéziratairól, pontosabban „kézrajzolatairól”. Ez a technika segíti önt abban, hogy elinduljon a történet, ami a papírra kerül?
Igen, mert ez a „rajzolós írás” felszabadít bennem valamit.
Épp a gondolkodásod az, ami útban van, de ha fogsz egy jegyzetfüzetet vagy egy kis papírt, ceruzát, tollat, az felszabadít. Megkerüli a gondolatokat. Ha túlságosan erőlteted a gondolkodást, az komoly akadály lehet. Viszont amikor felszabadítod magadat, sokkal kreatívabbá válik az elméd.
Gyakran hangoztatja, hogy mennyire hisz a tökéletlenségben.
Igen, a tökéletlenség... A világ tökéletlen, és mi is tökéletlenek vagyunk. Persze mindannyian egyfajta tökéletességre törekszünk, például amikor a könyveimet írom, azt hiszem, én is a tökéletességre törekszem, de soha nem leszek képes megvalósítani, mert a tökéletesség maga a lehetetlen. Amikor befejezek egy könyvet, legtöbbször arra gondolok, hogy „jobb, ha írok még egyet, hátha legközelebb jobban sikerül”. A tökéletesség tökéletesen lehetetlen.
Parti Nagy Elza: Ennek ellenére van olyan szándéka, hogy mégis megírja „A tökéletes könyvet”?
Nem igazán, mert tudom, hogy soha nem fogom elérni. Persze azért mégis mindannyian megpróbálunk valami szépet csinálni a magunk módján. Ez az, amiben mélyen hiszek, hogy egy szörnyű világban létrehozzunk valamit, ami megmutatja: „Nézzétek, mire vagyunk képesek!”. Ez tényleg gyönyörű. Ez valami olyasmi, ami az emberi szívből és lélekből fakad, és nemcsak az enyémből, hanem mindannyiunkéból.
Megpróbálom motiválni a fiatal olvasókat, hogy maguk is kreatívak legyenek.
Mi vonzza ennyire az ég és föld közötti létben és az angyalokban?
Azt hiszem, ez nagyrészt a katolikus neveltetésemből ered, és abból, hogy mi ebben a térben vagyunk: a köztesben. A mennyország ott van fent, a pokol pedig lent. És a földön mégis megtörténhet, hogy meglátogatnak bennünket az angyalok vagy az ördögök. Ez a fajta világérzékelés soha nem tűnt el belőlem, ám nem hiszek sem a mennyben, sem pedig a pokolban. Ám abban mégis biztos vagyok, hogy mi mindannyian valami dicsőséges és valami szörnyűséges között ingadozunk. Ezt látjuk a világban állandóan, nézzük, mi történik, látjuk a sok halált és pusztítást, de aztán megnézünk és meghallgatunk például egy gyerekkórust, ahogy énekelnek, és elkezdünk hinni valamiben. Tehát mindannyiunkban megvannak ezek az ellentétek. A dolgok pedig, amelyek körülvesznek bennünket, vagy mennyeiek, vagy komorak és pokoliak.
Minden történetéből kiolvasható, hogy a hétköznapokban is megszülethetnek a csodák. Ez tudatos írói döntés, vagy inkább ösztönös választás?
Ez egyáltalán nem tudatos, csak úgy megtörténik, én sem tudom pontosan, hogy miért. Bizonyos értelemben nem döntheted el, hogy miről fogsz írni, nem mondhatod, hogy „ezt fogom csinálni”, mert ha egyszer elkezdesz írni, a történet maga alakot ölt, az ösztöneidből, a szívedből és a lelkedből, és a dolgokból, amiket látsz. Gyakran én is csak utólag veszem észre, hogy a főhősöm elindul a bajból valamiféle kiegyensúlyozottság felé.
Miért foglalkoztatja önt ennyire a felnövekvés témája?
Mindegy, hogy hol vagyunk, Magyarországon, Angliában vagy Japánban, a felnőtté válás folyamata és drámája mindannyiunk számára nagyon hasonló. Nekem úgy tűnik, hogy ez szinte az emberi lét központi aktusa.
Remélem, néhány könyvem azt sugallja, hogy sosem növünk fel, sosem válunk megállapodott felnőtté, mert mindig változhatunk.
Mindig mély együttérzéssel ír a gyerekekről és az elesettekről. Miért tartja ennyire fontosnak ezt a témát mindegyik történetében?
Szerintem a gyerekek a legfontosabb emberek a világon, és a társadalom jövője és felelőssége is attól függ, hogy megfelelően bánunk-e a gyerekekkel, segítünk-e nekik felnőni, és hagyjuk-e, hogy önmagukká váljanak. Sok szempontból úgy gondolom, hogy a munkámmal szeretném felszabadítani a gyerekeket. Azt akarom megmutatni nekik, hogy: „nézzétek, például ezt vagy azt is megtehetitek!” Azt remélem, hogy ez valamiféle segítséget nyújthat számukra. Nekem legalábbis ez a szándékom.
P. N. E.: Mindig is az volt a szándéka, hogy gyerekkönyvet írjon?
Sosem gondoltam volna, hogy fiataloknak fogok írni, de amikor ez megtörtént, akkor rájöttem, hogy sok felnőttnek egyszerűen „vissza kell térnie” ahhoz, hogy újra gyermek legyen, szóval ez az a folyamat, ami igazán lenyűgöz.
Amikor elkezdtem írni a Skelliget, akkor jöttem rá, hogy ez egy fiataloknak szóló könyv. Ettől viszont hirtelen teljesen felszabadultam, egyszerűen szabadnak éreztem magamat. Megtapasztalhattam, hogy olyan íróvá váltam, amire mindig is vágytam. A Skellig megváltoztatta az egész életemet.
Az Angelino Brown történetét olvasva megfordult a fejemben, hogy ön gyerekként nagyon szerethette a focit. Felnőttként is megmaradt önben ez az érdeklődés?
Amikor gyerek voltam, szinte éjjel-nappal fociztam, és csak úgy csavarogtam összevissza a barátaimmal. Most már csak álmodozom a fociról. Focimeccseket is nézek persze, és még mindig sokat csavargok. A tenger mellett lakom, így rengeteget sétálok a part mentén.
Úgy vettem észre, hogy a könyvei illusztrátoraiból a legjobb jót hozzák ki az ön történetei.
Nagyon szerencsés vagyok, hogy csodálatos illusztrátorokkal dolgozhattam. Egy nagyszerű illusztrátor mindig hozza a saját látásmódját a történethez, így mintegy újraalkotja azt. A vadóc például nem kizárólag az én művem, hanem David Almond és Dave McKeane könyve.
Van-e ön szerint valami szimbolikus abban, hogy éppen Gatesheadben vehette át a (Brit Birodalmi Rend) OBE-kitüntetést, ami annak a dombnak a túloldalán van, ahol ön felnőtt?
Igen, tényleg az volt, szimbolikus és fantasztikus! A legjobban mégis annak örültem, hogy tudtam, milyen büszkék lennének rám a szüleim, akik már rég meghaltak, és a lányom is nagyon büszke volt rám.
Ha jól tudom, voltak mostanában egészségi problémái, de a munkakedve töretlennek tűnik.
Az egészségem most nagyon jól van szerencsére, volt egy csomó problémám két rákos megbetegedés miatt, de most már jól vagyok, és újra van kedvem dolgozni.
Megtudhatnánk valamit az új könyvről?
A következő könyvem jövőre jelenik meg Angliában. Egy fiúról szól, aki átalakít egy családi lakókocsit, lesz benne vásári forgatag és szellemvasút is.
Hogyan teremt időt az alkotásra?
Egyszerűen muszáj valahogy időt találnom rá. Amikor a Skelliget írtam, tanárként dolgoztam. Szóval mindenkinek azt javaslom, hogy ha van ideje, használja ki! Egyébként pedig gondoskodom róla, hogy legyen időm az írásra. Gyakran mondok nemet különböző felkérésekre, hogy időt nyerjek a munkámhoz. Azt hiszem, nagyon fontos számomra, hogy legyen valóban saját időm is: amikor nem csinálok semmit, nem írok, hanem csak kimegyek a tengerpartra, és egyszerűen élvezem, hogy élek.
Felerősödött önben a betegségei után, hogy élvezze az életet?
Igen! Mert bár persze mindig is tisztában voltam azzal, hogy csupán ez az egy életem van, de tényleg csak a betegségeim után tudatosodott bennem az értéke: azóta sokkal jobban megbecsülöm ezt az egyet. Épp ezért figyelek arra, hogy sok időm legyen magamra. Már tényleg csak azokat a dolgokat csinálom, amiket szeretnék. Most például el akartam jönni Budapestre, és ezért el is jöttem Budapestre. Húsz évvel ezelőtt jártam már itt, azóta sokkal zöldebb lett. Nagyon hangulatos város!
(Köszönet Parti-Nagy Elzának a tolmácsolásért! Érdemes elolvasni a MeseCentrum oldalán két évvel ezelőtt megjelent ajánlóját a Skelligről: https://mesecentrum.hu/leporolo/tizenevesek-konyvajanloi-i.html)
Fotó: Hegyi Júlia Lily / Kultúra.hu
