A filmeket és sorozatokat nézve az a benyomásunk támadhat, hogy a világ tele van nádszálkarcsú emberekkel. A túlsúlyos karakterek ritkák, és ha mégis felbukkannak, gyakran viccet csinálnak belőlük, vagy gonoszok bőrébe bújnak, esetleg szomorúan küzdenek a saját testükkel. Néha mindezt egyszerre.
Pedig ha a magyar lakosság testalkata alapján készülne hollywoodi film, a statisztikai valóság jóval több súlyt kapna, de szó szerint. Az OECD 2024-es jelentése szerint Máltát leszámítva a magyar felnőttek a legelhízottabbak Európában: a 18 év felettiek 36–37 százaléka túlsúlyos, és további 22–23 százaléka elhízott (túlsúlynak tekintik a BMI > 25 és elhízásnak a BMI > 30 értékeket – a szerk.). Vagyis tízből hat ember legalább egy mérettel nagyobb a filmipari szabványnál.
A gond azonban nem csak hazai: az Európai Unióban évente 1,8 millió haláleset írható a szív- és érrendszeri betegségek számlájára, melyek hátterében gyakran a kóros elhízás áll. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) már 1998-ban krónikus betegségként ismerte el az elhízást, és ma már mintegy 200 különféle egészségügyi probléma kapcsolható hozzá, amelyek civilizációs betegségekként átlagosan öt–hét évvel rövidítik meg az életet. Az elhízás gyors terjedése még a szakértőket is meglepi: míg korábban azt várták, hogy a túlsúlyos emberek száma világszinten 2030 körül haladja majd meg az egymilliárdot, ez már 2022-ben bekövetkezett. 2050-re pedig a globális felnőtt népesség fele, a kiskorúak harmada túlsúlyos vagy elhízott lesz.
Zsíröltöny és sztereotípiák
A vaskos adatok ellenére amikor elmegyünk egy moziba, vagy ha bekapcsolunk egy filmet, a képernyőn alig találkozunk a valóság tükrével. A vékony test ugyanis nemcsak esztétikai előny, hanem státuszszimbólum is, amelyhez önkéntelenül intelligenciát, vonzerőt, sikerességet és önfegyelmet társítunk. Ezek a sztereotípiák pedig az élet minden területét befolyásolják: a kutatások szerint a túlsúlyos emberek kevesebb fizetést kapnak, kisebb eséllyel veszik fel őket egy állásba, és nagyobb arányban tapasztalnak visszautasítást romantikus helyzetekben is.
Pedig az önbizalomhiány és a testtel kapcsolatos elégedetlenség gyakran már gyermekkorban elkezdődik, sokszor épp a mesékben, tinisorozatokban látott minták alapján. Ha egy túlsúlyos karakter mindig csak mellékszereplő, segítő, esetleg viccforrás, akkor egy kilókkal küzdő fiatal könnyen arra a következtetésre juthat, hogy az ő története nem érdemes a főszerepre. A reprezentáció tehát nemcsak arról szól, hogy hány kiló valaki, hanem arról is, hogy milyen szerepet kap a történetben. Lehet-e szerelmes? Lehet-e ambiciózus? Lehet-e vicces úgy, hogy nem ő a vicc tárgya? Lehet-e hős, akit nem a testsúlya definiál?
Ráadásul, ha mégis felbukkan egy testesebb karakter főszerepben, gyakran azokat is vékony színészek alakítják. Ilyenkor jön a filmgyártás egyik legbizarrabb ruhadarabja, a zsíröltöny, amely cseppet sem elegáns, cserébe viszont tökéletes arra, hogy egy sztárszínész rövid időre eljátszhassa, milyen is lehet túlsúlyosnak lenni, hogy aztán másnap visszabújhasson a saját, karcsú bőrébe. Ilyet viselt Gwyneth Paltrow is A nagyon nagy ő című filmben, ahol a műháj és smink alól próbálta megmutatni a „belső szépségét”.
Hasonlóan kínosan öregedett a Jóbarátok is. A sorozatban újra és újra visszatér a múltbéli, túlsúlyos Monica, aki mindig eszik, táncol, és közben a nevetség tárgya. Generációk nőttek fel azon az érzésen, hogy egy hozzá hasonló testű karakter legfeljebb a múlt árnyéka lehet: egy trauma, amit ki lehet és kell nőni és hogy a kövér lányoknak is van reménye arra, hogy szerethetőek lesznek. De csak miután lefogytak.
Nem szabad megfeledkezni Julia Roberts Kiki Harrisonjáról sem az Amerika kedvenceiben: ő az a karakter, akit mindig a család kövér, kevésbé értékelt tagjaként kezeltek, és aki még felnőttként – immár lefogyva – is a sztártestvér igényei szerint él. A Bajos csajok Regina George-ja pedig jól mutatja, hogy a súlygyarapodás még a vékonyak világában is egyenlő a bukással: néhány „diétás” csoki után máris elveszíti a státuszát, népszerűségét és végső soron a helyét a társas ranglétra csúcsán. A film világos üzenete, hogy a kövérség büntetés, és ha hibázol, már nem számítasz.
Ott van például Bridget Jones, akinek drámai túlsúlya – vagyis a 62 kilója – komoly szálat kap. A történet szerint ez a testsúly akadályozza őt abban, hogy boldog legyen, így a film gyakorlatilag egy hosszú fogyókúrás monológ. Vagy említhetnénk az Igazából szerelem című filmet is, ahol Natalie karakterét folyamatosan a súlyával cikizik, annak ellenére, hogy a színésznő egyáltalán nem túlsúlyos.
A Bölcsek kövére című filmben Eddie Murphy egy szelíd, kissé esetlen, túlsúlyos tudóst játszik, aki egy varázsszérum segítségével válik sármos, szupervékony, instant alfa-hímmé. A film üzenete nagyjából ennyi: ha kövér vagy, csak varázslattal lehetsz szerethető, még akkor is, ha nem a személyiségeddel van baj, hanem csak az alakoddal. Ha már Eddie Murphy: a Norbit című filmben nemcsak a testsúlyt, hanem a sztereotípiákat is megduplázta. Rasputia, a túlsúlyos és agresszív feleség szerepében egy hatalmas jelmez rejti a humort – vagy inkább a gúnyt –, miközben Murphy saját maga játssza a rettegő férjet is. A történet azt sugallja, hogy boldogság csak karcsú nő mellett létezik. Rasputia nem valódi szereplő, hanem egy túljátszott karikatúra figyelmeztetés formájában: ha ilyen nő kerül melléd, onnantól mindennek vége.
Gonosz kilók
És akkor jöjjön a mélypont. Fat Bastard, alias Dagi Dög, a KicsiKÉM – Austin Powers 2. című film egyik groteszk figurája, aki nemcsak nevetséges, hanem undorító is, szándékosan. Mike Myers saját testsúlyproblémáit karikírozza, de ezzel együtt azt is üzeni, hogy a túlsúly a komikum legalja. A zsíros kajákhoz, testszaghoz és állandó böfögéshez kapcsolt figura minden, csak nem egy szerethető antihős.
Ott van például Jabba a Csillagok háborúja univerzumból, aki szó szerint a saját testsúlyát használja hatalmi szimbólumként. Lomha, erkölcstelen, gusztustalan lény, aki nőket láncol le, és undorral vegyes félelemmel néz rá mindenki.
Esetleg Vernon Dursley a Harry Potter-sorozatból: a mogorva nagybácsi, aki lusta, ingerlékeny és zsigerből gyűlöli Harryt. Nem gonosz, inkább kicsinyes, ostoba és hatalmaskodó – a túlsúlya pedig szinte eszközként szolgál ahhoz, hogy még visszataszítóbbá tegyék a szemünkben. Ugyanez igaz a fiára, Dudley-ra is, az elkényeztetett, durva kis zsarnokra, akinek legnagyobb öröme, ha kínozhatja varázserővel megáldott unokatestvérét. Az egyik legismertebb kövér figura pedig Ursula A kis hableányból, aki a klasszikus Disney-gonoszok táborát erősíti. A tengeri boszorkány, egy testes, polipszerű nő, aki rafinált, manipulatív és kifejezetten élvezettel gonoszkodik, testalkata pedig tudatosan áll szemben Ariel karcsúságával.
Az utóbbi években akadt azért néhány pozitív példa is, például a Shrill című sorozat, amely túlsúlyos főhősnője komplex személyiség, és nem csupán a kövér lány a munkahelyről. A Bálna főszereplője, Brendan Fraser sem egyszerűen egy túlsúlyos karakter, hanem ő maga a film közepe, lényege, tragédiája és metaforája egy személyben. A fájdalmas, szűk levegőjű kamaradrámában az óriásira hízott test a lelki gyász, bűntudat és önpusztítás látványos szimbólumává válik. A nagy sikerű Netflix-sorozat, a Bridgerton harmadik évadában pedig Nicola Coughlan játszhatta a főszerepet, bár az is igaz, hogy a súlyával többet voltak elfoglalva a lapok, mint az alakításával.
Jonah Hill, Melissa McCarthy vagy Rebel Wilson saját testük felvállalásával szintén új narratívákat hoztak a médiában, de azt is hozzá kell tenni, hogy az utóbbi időben mindannyian jelentős fogyáson mentek át. És ők még mindig inkább kivételek, nem pedig szabályok.
A testpozitív mozgalmak, a plus size színészek és a testkép körüli diskurzusok bár már elkezdték legyűrni a sztereotípiákat, a filmvásznon a kövérség továbbra is többnyire jelmez, nem pedig valóság. Miközben a túlsúly világszintű egészségügyi kihívás, a mozik és sorozatok világa inkább elbújik előle, vagy legfeljebb nevetség vagy gonoszság tárgyává teszi. Pedig nem a test mérete határozza meg, hogy valaki érdemes-e egy jó történetre, csak épp ezt a leckét a forgatókönyvírók és rendezők jó része még nem tanulta meg. És amíg ez így van, a képernyő továbbra is karcsú árnyéka marad a való világnak.
