Nekik, a háború utáni újjáépítés idején született, majd szinte bakfisként anyává lett fiatalasszonyoknak a miénkkel összehasonlíthatatlanul keményebb sors jutott. A megélhetésért vívott mindennapi küzdelem olyan terheket pakolt a nőkre – akik ebben az időben szinte egyedüliként voltak felelősek a gyermekek neveléséért –, amelyek mellé már nem nagyon fért az etetésen, öltöztetésen túl közös játék vagy a ma annyira divatos minőségi idő. A testi fenyítés elfogadott eszköze volt a jellemes ember nevelésének, amellyel a hatalmi pozícióból szóló, mindenkor tiszteletet követelő felnőtt-társadalom gyakorta élt a gyermekekkel szemben, az iskolában éppúgy, ahogy a családban is.
Elvárások erdejében
Az engedelmesség volt a legfőbb gyermeki erény még a szüleink gyermekkorában is, amikor már bőven elkezdődött a többgenerációs családok felaprózódása, és a rengeteget dolgozó szülőknek több felelősséget és önállóságot kellett adniuk a kisebb gyerekeknek is.
Még anyukám tisztes szegénységről és szigorú körmösökről szóló történetei is rózsaszínnek tűnnek a nagyszüleiméhez képest, pedig ha visszagondolok: jó gyereknek lenni, tenni, amit elvárnak tőlünk, példás magaviselettel, szorgalommal, kiváló tanulmányi eredményekkel, udvariasan; még a mi könnyedebbnek tűnő gyerekkorunk is csupa elvárás és megfelelési kényszer volt az 1980-as években! Földes László Hobót idézve: „Első a rend, aztán a csend. Fegyelem. Figyelem!” Csoda, hogy túléltük.
Az iróniát félretéve, én a nyolcvanas évek vidéki Magyarországán cseperedtem, szeretetben, törődésben, a szüleim sosem ütöttek meg. De még bőven a sírni hagyott, háromóránként tápszerrel etetett, járókában sínylődő generáció tagja vagyok, és bár ez nem hagyott felismerhető nyomokat bennem, arra nagyon is élénken emlékszem (még a hangsúlyra is), amikor a nagymamám az utcán határozottan rántott egyet a kezemen, és a foga között halkan azt sziszegte: „Köszönni!” Mindig körülbelül három másodperccel azelőtt, hogy épp köszönésre nyitottam volna a számat, hogy üdvözöljem a velünk szembejövő nénit. Hisz falun így illik, tudtam én is, de mami mindig türelmetlenebb volt annál, hogy kivárja: magamtól köszönjek. Óvodás voltam már, és mélyen felháborított, hogy nem bízik meg bennem, és nem hiszi el, hogy már tudom ezt az egyszerű szabályt.
A példa magad vagy
A mai gyereknevelési szemlélet már rég nem akarja ilyenformán trenírozni a legkisebbeket, mert azt vallja, hogy nem a papolásból tanulunk, hanem a jó példák erejével: ha te köszönsz, biztos lehetsz benne, előbb-utóbb a gyereked is azt teszi. Sok hasonló megközelítésű nemzetközi szakirodalom mellett hazánkban egyértelműen Vekerdy Tamás klinikai szakpszichológus munkássága gyakorolta a legnagyobb hatást a kilencvenes évek gyereknevelési trendjeire. Ismeretterjesztő és szakcikkek garmadáját, népszerű könyvek tucatjait írta a fenti alapgondolat köré fűzve. Szeretetteli, szülők iránt is megértést tanúsító, sok személyes példával illusztrált meglátásaiban az volt az újdonság, hogy nem a gyerekre fókuszált, és arra, hogy mit kellene tenni ahhoz, hogy a csemeténk ilyen meg olyan legyen, hanem a szülőre. Arra, hogy ha a szülő rendben van magával, ha elengedi az egyetlen lehetséges jó válasz illúzióját, és tudja élvezni a gyermeke sajátságait, ha görcsök nélkül tud jól lenni a vele való kapcsolatában és a saját életében, akkor nagyon nagy gond nem lehet.
A legfontosabb példa gyermekünknek nem az, amit mondunk, hanem amit teszünk, ezért Vekerdy szerint csupán jelenlét, hiteles együttélés létezik, nevelés nem.
A gyerek nem a kioktató stílusú példabeszédekből és a folytonos számonkérésből, hanem a szülő konfliktusmegoldási képességeiből tanul meg együttműködni, érvelni, vitatkozni, támogatni másokat, ezért csak az számít, mi hogyan reagálunk a nehézségekre, hisz a gyerek a mi megoldásainkat utánozza. Együtt játszani, olvasni, felfedezni a világot, bevallani a tévedéseinket és vállalni a kudarcot ugyanúgy, mint a közös sikereket: ezek a hiteles, jól szerető szülő ismérvei.
Vekerdy szülőkről beszélt, amibe az apát is beleértette. Valamikor ebben az időben kezdték el hangsúlyozni, mennyire fontos az apák mindennapi jelenléte a család életében. A korábban inkább családfenntartó, kenyérkereső szerepre és a tekintély hordozójára korlátozódó apai mintákat a kétkeresős családok egyre egyenrangúbb szülői modelljei váltották fel, és ma már inkább egy gyengéd, támogató apakép került előtérbe a zord szigor helyett. Testi fenyítésről pedig szó sem lehet, hála istennek ma már büntetőjogi kategória lett a gyermekbántalmazás.
Érzelmi biztonságban
A kétezres évekre talán legjellemzőbb a kötődő nevelés elterjedése volt. Igyekeztünk a gyerek valós igényeinek megfelelően reagáló, válaszkész szülők lenni, szóval sírni hagyásról (hogy erősödjön a tüdeje) és gondosan kimért ételadagokról már nem nagyon volt szó. Emlékszem, én is csupa olyan dolgot csináltam, amit ma már magyarázni sem kell, de akkoriban teljes értetlenséget váltott ki legjobb szándékú, idősebb nőrokonaimból. Aggódtak, hogy elkényeztetem, és csak magammal szúrok ki, ha állandóan cipelgetem és minden szíre-szóra felveszem a gyereket. Ma már apák, nagyszülők körében is teljesen megszokott dolog, hogy valamilyen hordozóeszközben magukra kötik a babát, mert felférnek vele a trolira, lehet kirándulni a Mátrában, és a lencselevest meg lehet főzni akkor is, ha nyűgös a baba, mert szabad mindkét kezünk.
Az igény szerinti szoptatást is ekkor fedeztük fel újra, mert egészséges és természetes, emellett jóval egyszerűbb, mint tápszert melegítgetni, vizet forralni. Ugyanilyen megfontolásból aludt minden gyerekünk mellettünk körülbelül másfél éves koráig, mert ez kényelmesebb volt, mint éjszaka a kiságy fölött görnyedve altatgatni. Persze tud hasznos lenni a kiságy is, ha hirtelen biztonságba kell helyezni a kicsit, vagy szeretném nélküle levinni a szemetet. Volt babakocsink is, ha az tűnt a logikusabb választásnak, például testvérfellépő miatt, vagy mert jókat aludtak benne a kertben.
A gyerek igényeire figyelő nevelés a kétezres évek után még komolyabban szétszálazódott, megjelentek az indigó-, szivárvány-, pitypang- és ezerféle gyerekek, ezzel együtt a helikopterszülők, a buldózerek és a mártíranyák is. Igyekszünk jól és tudatosan csinálni a gyermeknevelést; idegrendszeri és érzelmi állapotaink monitorozása valahogy mindennél fontosabb lett, miközben mindenféle ezoterikus és konyhapszichológiai címkéket ragasztgatunk gyerekeinkre és egymásra a tarka kavalkádban. Ennek a pszichologizálásnak viszont nagyon hasznos vonulata, hogy az utóbbi években egyre többet foglalkozunk azokkal a speciális nevelési igényű gyermekekkel, akik a neurotipikusoktól eltérő, külön utak bejárását kívánják a szülők és az iskola részéről is.
A bőség zavara
Egy átlagos könyvesbolt család és gyermeknevelés tematikájú polcsora mára zavarba ejtő gazdagságát kínálja a különböző gyermeknevelési könyveknek, és míg anyáink polcán talán csak egy féltéglányi Dr. Spock-kötet árválkodott, addig ma kedvünkre válogathatunk a gyermeknevelés francia, finn és dán módszerei közül, hogy az internet mindig bőkezű tudásanyagát már ne is említsem.
A mai gyermeknevelési trendekről elmondható, hogy egy ötcsillagos szálloda svédasztalával vetekedve vonultatnak fel mindent. Fejleszd már kisbaba korától körbevéve ezernyi taktilis ingerrel, vidd babaúszásra, gyerekjógára, tanuljon sportolni, nyelveket és hangszeren játszani. Mindeközben legyen egyszerűbb gyerekkora, sok ingertől és műanyag kacattól mentesebben, hogy fejlődjön a képzelőereje, a problémamegoldó képessége. Sokat foglalkozunk a mozgásfejlődéssel, a hozzátáplálással, az alternatív oktatási módszerekkel, a kamaszkor zűrzavaraival és a gyerekek mielőbbi felvilágosításával, ami még szüleink gyerekkorában is tabuként kezelt téma volt. Miközben a világháló megjelenése nemcsak lehetőségek és bizonytalanságok forrása, de talán ez az, ami a legnagyobb kihívás elé állítja a mai szülőket. Már a kiskamaszok is az online térben élik meg szociális kapcsolataikat, a szülők pedig a tiltás, korlátozás és az észszerű határokon belül tartás mindennapi csatáit vívják az okoseszközökön elérhető játékokkal és közösségimédia-felületekkel.
Teljes káosz, vagy csak mindenki azt a színt választja a palettáról, amit szeretne? Nézőpont kérdése, de az biztos, hogy sosem volt nagyobb szükségünk a józan eszünkre és a szívünk diktálta sugallatokra, mint most, amikor ekkora a hangzavar. A mi gyerekünk, a mi családunk, a mi életünk, nekünk kell jól érezni magunkat benne. Vagy legalábbis nagyon jó lenne.
Jómagam tizennégy éve lettem szülő, azóta gondolkodom, próbálgatom a lehetőségeimet, hogy tudok saját kútfőből, megérzésből, családi hagyományokból, olykor könyvek segítségével, vidám, magabiztos felnőtteket nevelni. Egyelőre csak reménykedem, hogy jó az irány, hisz a gyereknevelés hosszútávfutás, nemcsak abban az értelemben, hogy komoly fizikai és mentális erőnlétet igényel, hanem azért is, mert nem kecsegtet gyors eredménnyel. Részemről, ha azokat az értékeket át tudom adni a gyerekemnek, amiket én kaptam a szüleimtől, és minél kevesebb olyan dolog történik velük, ami nekem is rossz érzés volt gyerekkoromban, akkor már elégedett leszek. Többre vállalkozni gyereknevelés címén talán eleve hübrisz.
