Móricz Zsigmondot sokan a „nép írójaként” tartják számon. Mit jelentett ez a szerep a saját korában – és mennyiben félreértés ez a címke, ha ma próbáljuk elhelyezni őt a magyar irodalomban?
Mivel a „népi író” kifejezést a népi mozgalomhoz tartozó vagy vele érintkező alkotók sokféle (és nem is állandó) önmegjelölésként használták, éppoly nehéz meghatározni, ahogyan magát a mozgalmat sem lehet valamilyen egységes irodalmi fenoménként jellemezni. Németh Lászlót éppúgy szokták ide sorolni, mint Szabó Lőrincet vagy Veres Pétert, Sinka Istvánt. A mozgalom szellemiségét könnyebb általánosságban jellemezni, mint annak irodalmi tartalmait. A fő választóvonal a városi vagy az urbánusnak mondott polgári kulturális, irodalmi és részint politikai irodalomeszme változatai, illetve a népiek képviselte, mozgalomszerűen kibontakozó szellemi-politikai irányok között húzódott. Móriczot a népi írók elsősorban eszmei-esztétikai elődjükként tartották számon, elsősorban azért, mert már első, sikeres művei éles ellentétét mutatták annak a – például Petőfi-féle – népies-paraszti romantikának, amelyet a 19. század második felének költészete hagyományozott a századelőre. Móricz tevőlegesen csak a 30-as években vett részt a mozgalomban, publicisztikával, előadásokkal, 1939-től szerkesztette is a Kelet Népét, de a szerepe elsősorban szimbolikusnak számított.
A 20. századi magyar irodalomban, ha esztétikai-poétikai fogalmakkal akarjuk meghatározni a helyét, nagyjából a hazai naturalizmus és egy korlátozott kiterjedésű és teljesítményű, megkésett epikai realizmus között lehetne keresni.
A huszadik század elején Ady Endre és Móricz Zsigmond egyszerre jelentek meg a Nyugat körében. Balázs Imre József azt mondta, hogy olyan értelemben lehet őket párnak tekinteni, hogy amit Ady a lírában képviselt, azt Móricz a prózában tette meg.
Ezt régóta emlegeti így az irodalomtörténet, sőt a kortársak is hasonlóan tekintették őket, nem kevés joggal. De elsősorban azért, hogy a századeleji fővárosi irodalmi progresszió előszeretettel hivatkozhassék egy-egy olyan költőre, illetve íróra, akik a vidéki Magyarország szülöttei voltak. Ráadásul nem Kassáé vagy Szabadkáé, hanem a keleti végeké. Poétikailag azonban nem tartoznak egymás közelségébe.
Mi lehetett az oka annak, hogy Móricz annyira sokféle világot – paraszti sorsot, városi értelmiséget, történelmi múltat, magánéleti drámákat – volt képes irodalmi anyaggá formálni? Milyen belső látás vagy érzékenység kellett ehhez?
Nem egyformán volt jártas a fenti téma- vagy élménykörökben. A városi létformából inkább a vidéki kisvárosi miliőt tudta utánozhatatlan érzékkel megjeleníteni, a paraszti világból viszont furcsa módon nem tudta előhívni azt a földközeli nyomorúság, kiszolgáltatottság, vad elkeseredettség, bírvágy, kegyetlenség, szenvedély és brutalitás, életöröm és nyílt ösztöniség stb. képezte komplexitást, de főleg annak modern formáit, amelynek északi lokális elemeiből Hamsun Az anyaföld áldását megalkotta vagy amelynek nagy panorámáját Reymont paraszteposza négy kötetben tudta megteremteni. Hogy ez a Móriczhoz nagyon is közeli – vagy talán a hozzá legközelibb – élménykör Zola óta milyen érdeklődésre tartott számot egész Európában, jól mutatja, hogy az említett művekért 1920-ben Hamsun, 1924-ben pedig Reymont is Nobel-díjat kapott. Ekkor Móricz a Sárarany és az Erdély-trilógia között tartott. Egyik sem tartozik a fenti regénytípusok közé.
Móricz sokáig a realista író kategóriában volt, de hogyan változott ez a kép az elmúlt évtizedekben? Mit láthatunk meg ma a szövegeiben, amit korábban nem vettünk észre?
Nem tudom, új tartalommal mi fedezhető még föl az örökségéből. Úgy látszik, a mai magyar széppróza kevés ösztönzést kap a műveitől – talán a nagyon erős érzelmi-indulati alakformálás és a kevéssé fegyelmezett prózanyelv hátrányai miatt? Vannak, akik utóbb a Rokonok időszerűségét fedezték fel maguknak, de ennek aligha prózaművészetiek az okai. A legsikerültebbek közé tartozó Az Isten háta mögött viszont rejthet annyi rétegzettségi potenciált, amelyet talán még nem aknázott ki a kortárs széppróza.
Nemcsak a témái, de a nyelvezete, stílusa is különleges volt. Miben volt újszerű, amit Móricz a magyar prózában létrehozott? És hogyan hatott ez az utána jövő nemzedékekre?
Az ekkor, már a pályakezdés idején különleges, hogy a naturalizmus megrendítő nyersesége nemegyszer az expresszionista beszédmód különleges evokatív erejével társult, és sok mindent képes volt a dialogizált közlésminimumtól egészen a(z olykor bizony giccsközeli) szentimentalizmusig terjedő skálán megszólaltatni.
Sok nyoma van a népieknél ezeknek a technikáknak, de már valahogy halványulni látszik az öröksége. A középiskolásokra talán ezért nem hat már megrázó erővel Nyilas Misi története sem. Holott nem kevés joggal tartották egykor a legszebb magyar gyermekregénynek. Azzal a furcsa paradoxonnal lehet itt dolgunk, hogy az agyonérzékenyített világunk éppen az érzelmek kultúrájához nem talál zavartalan csatlakozást.
Mennyire látható Móricz életművében a személyes élet küzdelme – például a családi konfliktusok, a szerelmi kapcsolatok, a vallásosság vagy annak elvesztése –, és hogyan tudta ezeket általános emberi kérdésekké formálni?
Mindig nehéz kérdés a biográfia és a művek tartalmi egyedisége, eredetisége közti kapcsolatok értelmezése. Móricz emberképében alighanem meghatározó erejű a biologista pozitivizmus eszmeköre, amellyel eszmélkedése legjobb szakaszán, a kisújszállási éveiben, Pallagi Gyula könyvtárában ismerkedett meg. Lehetne mondani, hogy személyiségi karakteréhez is közel állt ez a Darwintől Carlyle-ig terjedő egyéniség-érvényesítő gondolatkör, de nem veszélytelen itt közvetlen kapcsolatokat keresni. Mert ekkorra ez az eszmekör már inkább a félmúltba tartozott – Bergson, Nietzsche és Freud felismerései nem igazán érték el Móricz emberképét, ami egyszersmind azt is jelenti, hogy a modernség humán alaptapasztalata, a saját és az idegen személyiségszerkezetben megjelenő kölcsönössége, az önmagától elidegenedő én stb. gondolata csak igen kis részben ismerhető fel a műveiben, ha egyáltalán megtehető. Szereplőinek konfliktusai alapvetően a (belső revízió alá ritkán vett) saját igazságok képviseletének lehetőségei körül forognak és a környezettel való érzelmi, sőt indulati telítettségű kollízió formáit öltik. Még olyankor is, amikor az alakok nyelvi önmegnyilvánítása jószerint csak a közlés kezdetleges formáira alkalmas. Ugyanakkor ennek a regényekben lávaszerűen ömlő, robusztus, gyakran ótestamentumi hangoltságú nyelvnek olyan miliőteremtő ereje van, amellyel kevés modern epikusunk vehetné föl a versenyt. Így tekintve ez az új, elemi erejű prózanyelv talán a legnagyobb nehézkedésű ellenpontját képezi Kosztolányi finoman artikulált nyelvi eleganciájának vagy a cizellált Márai-mondatok architektúrájának. Ezzel egyszersmind a modern magyar próza színképének gazdagságát is jelezve. Hogy azután ez a zabolátlan írásmód milyen összefüggésben állhat az alkotói személyiséggel, arról lehetnek sejtéseink, de azért az mégiscsak jobb, ha – mint a rossz példák mutatják – nem irodalomtörténészek vállalkoznak Móricz pszichogramjának megrajzolására.
A modernség egyik nagy kérdése volt az is, hogy hogyan lehet írni egy változó, töredezett, sokszor kegyetlen világról. Móricz hogyan birkózott meg ezzel az irodalomban? Mi volt az ő válasza erre a kihívásra?
Móriczot ebből a tapasztalatból elsősorban a rendkívüli szociális igazságtalanság példái foglalkoztatták – vagy csak azok érték el igazán. Németh László nem véletlenül mondta róla, hogy „a noteszában hordja az ihletét”. A legtöbb műve ennek a feszültségnek dolgozta föl olykor a legbrutálisabb, már-már barbár példáit. És hát kereste ő a nő-férfi viszony ősi antagonizmusait is, de itt alighanem magasabbra nyúlt, mint ameddig a keze ért: nőalakokban nem alkotott emlékezeteset, a boldog asszony vs szép asszony képlet nem a 20. század gondolata, a férfiaknál pedig méginkább anakronisztikusan hat ma már az a vadkanromantika (Németh László kifejezése), amellyel például Túri Danit vagy kivált Báthory Gábort megformálta. Az azonban nemigen vonható kétségbe, hogy a századeleji magyar társadalom leginkább megalázott kifosztottjainak olyan emléket állított ez a próza, amely elevenen hatott egész Tar Sándorig tovább.
Ha egy mai olvasó először találkozik Móricz Zsigmond nevével, talán a Légy jó mindhalálig jut eszébe. Ön szerint melyik művén keresztül lehetne ma legjobban megérteni, ki is volt ő valójában?
Arra, hogy mennyi személyes ressentiment van ott Nyilas Misi alakjában, nyilván sok okkal lehet több-kevesebb biztossággal következtetni. De a regény sorsának alakulására biztosan nem ebben találjuk meg a magyarázatokat. Sőt, az irodalom szempontjából talán nem is az írót magát, hanem az életművét kellene jobban megérteni. Móriczhoz e szempontból nem volt kegyes saját tudományos fogadtatása. Eddigi monográfusai sorában ugyanis nem volt olyan irodalomtörténész, akit komolyabban foglalkoztatott volna a próza nyelvművészeti működésmódja, a narratív technikák teljesítménye vagy az epikai atmoszférateremtés poétikája. Pedig szakmailag előbb utóbb fel kell majd oldani azt a messzeható paradoxont, hogy ő volna az epikai formátlanság legnagyobb formaművésze.
Ma talán Az Isten háta mögött iránt állhat fönn számottevőbb irodalmi érdeklődés – és főleg legjobb műfaja, a novellák iránt. Ezek a kisprózák akár bővíthetnék is a középiskolákban azt a novellakulturális tudást, amelyet ma leginkább Örkény kiváló és jól olvasható darabjai uralnak. Itt egy egészen másfajta jelenetezés novellaalkotó stratégiának volna tanulmányozható a poétikája.
Ön évtizedek óta foglalkozik irodalmi hagyományokkal, újraértelmezésekkel. Móricz Zsigmond életműve mennyire képes megszólítani a mai kor olvasóját, és mi az, ami miatt ma is érdemes vele foglalkozni?
A mai mediális környezetben nagyon nehéz az olyan művek sorsa, amelyek naturalista eljárásokkal visznek színre valóságmásolatokat. Maga az ilyen anyag sokkal beszédesebb volt A boldog ember vagy a Puszták népe idején, mint 2025-ben. Ha az anyagon túl, legyen az akár mégoly megdöbbentő, nincs egyéb potenciál az esztétikai összhatásban, akkor nagy a valószínűsége az ilyen könyvek irodalomtörténeti visszahistorizálódásának. Az előbbi kérdések során próbáltam erre is válaszolni.
„Egész életemben az volt a bajom, hogy olyan dolgokról írtam, amit nem ismertem eléggé. Legtöbb sikerem azzal volt, hogy a parasztokról egészen új dolgokat mondtam el. Janka volt az egyetlen, aki nem hitt a parasztjaimban. Ő tudta, hogy ezek nem parasztok, hanem én magam vagyok, és az egész falu csak álarc, és megjövendölte, hogy mihelyt a falu olvasni fog, kikészítenek” – írja Móricz a naplójában. Mennyiben válik az író élete és személyisége szimbiózisba a megírt közösséggel, és mit jelent ez a magyar paraszti világ hiteles megjelenítése szempontjából?
Én valójában sohasem tudtam, mit jelent az irodalomkritikusoknál a hiteles megjelenítés szerinti értékelés. Honnan tudnánk Macondo műbeli hitelességét megítélni? Inkább arról lehet szó, hogy miként történik meg egy műben velünk művészetként az igaz/ság. A szociográfiákat talán alá lehet vetni a hitelesség ismérveinek, de a műalkotásokban nem sokat tesz hozzá az értékhez ez a szempont. Ráadásul a fikciós művekben legfeljebb a fikció aktusa válik közös tapasztalattá, az olvasásbeli imagináció már mindig csak egyéni világfelidézés szokott lenni, mindenki ahhoz képest képzel el valamely jelenetet, amit eladdig tapasztalt. Ez a művelet azonban eladdig nem átéltekhez is képes hozzásegíteni az olvasást. Beláthatóvá téve, hogy történt-e itt velünk valami, vagy mindössze valami távoliba vagy már tudottba akartak-e beavatni bennünket. Tehát például nem attól lesz jobb egy kritikai realista alkotás, hogy ráismerünk mondjuk saját polgármesterünkre. A műalkotás igazsága úgy történik meg velünk, ahogyan azelőtt még sohasem. A III. Richárdé éppúgy, mint Karamazov Aljosáé.
Az a paraszti világ nagyobbrészt viszont eltűnőfélben van, felnőttként Móricz sem igazán élt már benne. A saroglya vagy a vendégoldal szavakat ma már magyarázni kell a középiskolában. Az e keretek közt színre vitt megalázó szegénysors azonban csak színterét veszítette el, nem a szenvedését: amíg van magyar nyelvű irodalom, addig ott helye lesz Móricz megalázottak iránti szenvedélyes elkötelezettségének. Akár indulatból, akár közel hajló érzelmességgel beszél is róluk.
Fotók: Sorok Péter / Kultúra.hu
