Puritán színpad, izgalmas gyerekkor
Noha a Jókai 200 nem moralitásjáték vagy humanista iskoladráma, az azokból táplálkozó beavatószínház megfelelő megnevezése a produkciónak. A cím és az alcím egyaránt beszédes: kétszáz évvel ezelőtt született Jókai Mór, és az életét felidéző produkciónak fontos eleme a zene meg az ének.
A muzsikusok és a játszó személyek a nyitott színpadon várakozva fogadják a közönséget. A zenészek zenélnek. Puritán színpadkép fogad: a takarások, járások, körfüggöny híján pőre színpad (látvány: Ilja Bocsarnikovsz). A színészek – férfiak-nők egyaránt – fekete öltönyben, a zenekar civilben. E beavatószínházi hangulat jellemzi az előadást.
Hogy lehalkítsuk a telefonunkat, arra még Karinthy Márton hangja figyelmeztet, és neki köszönhetők az Operettszínház felújításakor megszerzett kényelmes nézőtéri székek is.
Mit tudunk Jókairól? Nem igazán gondoltunk bele a kérdésbe. Olvasni olvastuk a prózáit, diákkorunkban még szenvedve a kötelezővel, majd korosabban már kedvtelve. Tudtuk, hogy Petőfi barátja volt meg márciusi ifjú; az ünnepelt színésznő, Laborfalvi Róza férje (aki 1848. március 15-én kokárdát tűzött a mellére a Nemzeti Színház színpadán ), karikaturista, újságszerkesztő, a romantikus regényirodalom legjelesebb alakja. Rémlett az 54 évvel fiatalabb második asszony, Nagy Bella, valamint a svábhegyi szőlő és temérdek verse is. Elfelejtettük viszont, hogy apósa volt Feszty Árpádnak, szintén képzőművész Róza lánya (akinek vér szerinti apja Lendvay Márton volt) férjének.
Képzelete rabságában
A Jókai 200 emberközelbe hozza nemzeti szerzőnket. A szövegkönyvet Jókai és Mikszáth Kálmán írásaiból gyúrta össze a dramaturg, Váradi R. Szabolcs. Dicséretes, hogy a darab a címszereplő sorsának olyan csomópontjaira összpontosít, amelyek hús-vér alakként festik le, jószerével ismeretlen epizódokat villantva fel az életéből. A márciusi forradalom persze kihagyhatatlan. A forrongás lázában lángra kapó szerelmet Mikszáth Kálmán soraival idézik: „A forradalmár előtt egy királyné (állt). Gertrudis. A legszebb Gertrudis Magyarországon. Laborfalvi Róza levett a saját kebléről egy nemzeti színű kokárdát, és Jókai szíve fölé tűzte, aztán a szeme közé nézett mélán, édesen, rejtelmesen. És Jókai e pillanatban érezte bizsergő ereiben, hogy ez a nézés az ő jutalma a végzettől a mai napért, és hogy ez a jutalom egy egész életre szól.”
Ám a ’48-as forradalom csupán epizód marad, ha mégoly fontos is, Jókai későbbi életére kiható. A forradalmi visszaemlékezés megbontja a kronológiát, és attól kezdve lazán kezelt időrendben mintegy Jókai megzabolázhatatlan fantáziáját követi az előadás.
A családban ő volt a legkisebb, legelkényeztetettebb. Édesanyja, Pulay Mária Eszter nővére és Károly bátyja után két fiúnak adott életet, akik csecsemőként meghaltak. És mivel a keresztségben mindkettő a József nevet kapta , az utolsó gyermek Móricz lett, hogy az átoknak elejét vegyék. Noha anyja viselte otthon a nadrágot, a legkisebbet leányként óvta még a széltől is. Apjához hasonlóan a nagy író is papucsférj lett.
Szárnyra kap a tehetség
Barátja, Petrovics Sándor a visszahúzódó Jókai ellentéte volt. Így írt róla: „Petőfi hangját a sok éjjelezés, s különösen a szakadatlan dohányzás tompává, érctelenné tette. (…) Rendbe szedhetetlen sűrű haja felállt az ég felé; orra római szabású volt, de kissé hegyes; szemei bátrak és szögezők, homloka nyílt, ajkai szépek; csak amikor nevetett – és nevetése olyan volt, mint egy kínzotté, még a hangja is hozzá – olyankor tűnt ki egy a sorból kiálló hegyes fog felülről, mely valami démoni kifejezést adott arcának (…), tagadhatatlanul saját felfogással tudta előadni, de mit használt, ha nem volt bömbölő hangja, mely megrázza a karzatokat”. Petőfi folytonos kudarcai dacára színész akart lenni, unokatestvére, a harmadik pápai református líceumi barát, Orlai Petrich Soma író, míg Jókai festő. Jókai pénzt keresett a rajzaival, festményeivel, Orlai díjakat nyert az írásaival. Aztán Jókai egy verse is bekerült végre a főiskolai képzőtársaság érdemkönyvébe. Első komoly sikerét kecskeméti joghallgatóként, A zsidó fiú című elbeszélő költeményével aratta – a színészek ennek történetét is megidézték.
Beavatószínház az összművészet jegyében
Az elbeszélt, eljátszott, felolvasott jelenetek egyaránt a beavatószínház stílusában fogantak. Jókai Mórt, a márciusi ifjakat és a reformkort a Most vagy soha! című filmhez hasonlóan ragadja meg a rendező, Ilja Bocsarnikovsz. Ezt leírólag jegyeztem meg, sőt dicséretes a szándék, amennyiben a Jókai 200 diákok számára szeretné átélhető módon bemutatni a kötelező olvasmányok szerzőjének életét. Ennek érdekében az egész produkció szövegmontázsra épülő helyzetgyakorlatok sorozata.
Ruszt József Független Színpada iskolákat járva ismertette meg a klasszikus drámákat a diákokkal. Az improvizációkból összeálló darabok talán legsikeresebbje a több ezer előadást megélt Stílusgyakorlatok volt Bán Jánossal, Dörner Györggyel, Gáspár Sándorral. A díszlet és kellék nélküli produkció a kaposvári Tom Jonesszal tarolt (Lars von Trier Dogville-je Nicole Kidman főszereplésével ugyanebben a szellemben forgott). De, és ez a de itt a lényeg, a Jókai 200 túllép a fentieken, ám bátran használja az elemeiket, módszereiket.
A színészek a távol-keleti színjátszást idézve bejelentik, kit fognak életre kelteni, majd belépnek a szerepbe. Hasonló brechti V-effekt a zene, a zenekar használata. A felhangzó részletek mindegyike mai (na jó, tegnapi) sláger. A muzsikusok fiatalok: a Kőbányai Zenei Stúdió tehetségei (Móré Viktória énekes, Vígh Roland billentyűs, Boér Péter gitáros, Jankó Marcell basszusgitáros, Kozák Richárd dobos), akik maguk is részesei a játéknak: a reakcióikkal élővé teszik a felolvasásokat, szigorúan a ripacshatáron belül (na jó, a határán) maradva. A zenéhez hasonlóan a jelenetek is mai környezetben játszódnak. Olyasmit látunk, mint amit annak idején a Petőfi ’73-ban.
És ha már az iskoladrámát említettem az elején, a háttérvideó animált krétarajzai (Váradi Emma) képileg erősítik ezt a hatást.
Az előadás nyilván nem nekem kell tessék, hanem a diákoknak. A minőséget, a baráti játékidőt, a pörgő tempót, jó ritmusokat, váltásokat, poénokat elnézve bízom benne, hogy a félperces videókhoz, roncsolt szövegekhez és virtualitáshoz szoktatott kamaszokat megragadja majd (és nem engedi el többé) a színház illékony valóságának pótolhatatlan élménye.
Fotó: Forgács Bea
