Akit kicsit is foglalkoztat a klímaváltozás kérdése, az könnyen érezheti azt, hogy hiányzik egy átfogó, közösen elfogadott elképzelés arról, milyen is lehet egy fenntartható, zöld jövő. Milyen életmódot jelent ez, miként fogunk benne dolgozni – egyáltalán fogunk-e –, és milyen változások vezetnek el majd oda? A Green Policy Center szervezésében megvalósult Klímasemleges Magyarország 2050 Konferencia idei témája ezért a Klímasemleges jövőképek volt, ahol szakértők közösen keresték a válaszokat ezekre az alapvető kérdésekre.
Hol tartunk a klímacélokkal?
Az esemény nyitóelőadásán Deli Daniella, az Energiaügyi Minisztérium klímapolitikáért felelős helyettes államtitkára nem kertelt: bár az 1,5 °C-os globális felmelegedési küszöböt technikai értelemben már átléptük 2024-ben – 1,54 °C-nál járunk –, még nem dőlt el végleg a sorsunk, de azért elég rosszul állunk.
Magyarországon 2016 óta minden évben tapasztaltunk hosszabb-rövidebb aszályokat, de a villámárvizek, az extrém csapadékesemények sem elméleti lehetőségek, hanem egyértelműen a klímavalóságunk részei. A hangsúly ezért egyre inkább eltolódik a kibocsátáscsökkentésről, a mitigációról az alkalmazkodás, azaz az adaptáció felé.
Deli a legfontosabb lépéseket is felvázolta: az Európai Zöld Megállapodás és a Fit for 55 csomag szinte minden gazdasági szektorra kiterjed, célja 2050-re klímasemlegessé tenni az EU-t, vagyis hogy annyit szén-dioxidot el tudjon nyelni az unió, mint amennyit kibocsát. A klímatörvény szerint 2030-ra 55 százalékos kibocsátáscsökkentés szükséges, és ezt már nem lehet pusztán jó szándékkal elintézni: kötelező nemzeti tervek készülnek, és a következő EU Bizottság 2025-ben újra megnyitja a CO₂-szabályozások némelyikét, például a személygépkocsik terén.
Az ETS-rendszerbe (Emission Trading System – azaz a Kibocsátáskereskedelmi Rendszer – a szerk.) tartozó szektorokban ez az arány 53,3 százalék. Folyamatban van a nemzeti éghajlatváltozási stratégia felülvizsgálata is, benne jelentős hangsúlyt kap a vízgazdálkodás. Pilot projektként már elindult a Vizet a tájba program, amelyben a gazdák önként felajánlhatják a szántóföldjeiket a vízvisszatartás érdekében. A közlekedési és energetikai szektorban is történnek lépések: elektromobilitás, zöldbuszprogram, bioüzemanyagok arányának növelése. A napelem-kapacitás 2024-ben már 8 gigawatt volt, cél a 12 GW elérése, és 2030-ra az energiatermelés 30 százaléka megújuló forrásból kell hogy származzon.
De a kihívások sora továbbra is hosszú: a mezőgazdaságban csökkenteni kell a műtrágya-felhasználást, nő az igény az automatizációra; a hulladékgazdálkodásban a lerakás visszaszorítása a cél; az erdészetben pedig a szénmegkötés fokozása, természetes és mesterséges módon is.
Nem a klímaválságot kell megoldani, hanem az egész civilizációt kell megváltoztatni
A jelen valósága után Takács-Sánta András biológus, humánökológus előadása nem egy újabb grafikonos prezentáció volt, sokkal inkább filozófiai eszmefuttatás. Az éghajlatváltozás ugyanis szerinte nem önálló probléma, hanem csak tünete egy sokkal mélyebb krízisnek, a modern civilizáció válságának. A polikrízis megoldásához ezért az egész rendszerünket kell újragondolni, és ez bizony nem kevesebbet jelent, mint a világnézeti alapjaink átvizsgálását.
Az előadó szerint az uralkodó kultúránkban megbúvó hiedelmek – például hogy az ember magasabb rendű a többi fajnál, vagy hogy a történelem a folyamatos fejlődésről szól – hozzájárulnak ahhoz, hogy természetpusztító, kizsákmányoló társadalmat építettünk. Túlzottan bízunk a növekedésben, a technológiában, és abban, hogy a jövő előre jelezhető, pedig az emberi agy nem erre lett kalibrálva. Philip Tetlock kanadai pszichológus, író kutatásait felidézve rámutat arra, hogy a politikai előrejelzések pontossága is alig jobb, mint a véletlen tippelgetés. És ez még csak a politika, mit mondjunk akkor az olyan, összehasonlíthatatlanul komplexebb rendszerekről, mint az éghajlat vagy az ökoszisztéma?
A jövőről alkotott sötét, apokaliptikus forgatókönyvek paradox módon mégis megnyugtatóak, legalább tudjuk, mire (ne) számítsunk. Takács-Sánta viszont mást javasol: ne próbáljuk megjósolni a jövőt – és ne is higgyünk azoknak, akik azt mondják, ők biztosan látják, mi fog történni –, inkább vegyük észre, hogy képesek vagyunk formálni azt. Nemcsak mint egyének, hanem közösségi szinten, településeken, országokon átívelően is.
Nic Marks TED-előadót is idézi, aki szerint Martin Luther King sem azt mondta, hogy „Van egy rémálmom.”
Erre születnek a részvételi jövőműhelyek, ahol nemcsak beszélünk a jövőről, hanem együtt álmodjuk meg azt, és dolgozunk is érte. A cél: ne csak passzívan sodródjunk, hanem tegyük jobbá azt, ami felé tartunk.
Mi kell nekünk egy élhető zöld jövőhöz?
Köves Alexandra ökológiai közgazdász szinte ott folytatta, ahol Takács-Sánta abbahagyta: hogyan álmodhatunk és teremthetünk egy teljesen más világot. Egy olyan világot, ahol nem a növekedés diktál, hanem az emberi lépték, a közösségi részvétel és a fenntarthatóság. A baj csak az, hogy nincs használati utasítás ehhez a berendezkedéshez: nem tudjuk pontosan, milyen intézmények, gazdasági logikák és társadalmi működés jellemeznék. Empirikus adatok sincsenek, így a társadalmi képzeletnek kell lennie az igazi hajtóerőnek.
Az előadó a görög-francia filozófus, Cornelius Castoriadis gondolataira épít: társadalmunk intézményei valójában a kollektív képzelet termékei. Amit elképzelünk, azt létre is tudjuk hozni, de ugyanígy ezek az intézmények visszahatnak ránk, és gyakran korlátozzák a képzelőerőnket. A gyarmatosított képzelet kifejezés éppen ezt írja le: annyira elhittük, hogy csak a verseny, a növekedés, a profit lehet érvényes cél, hogy már alig merünk másról álmodni.
Pedig a kutatásai azt mutatják, hogyha megkérdezik az embereket, milyen jövőben szeretnének élni, akkor nagyon hasonló válaszokat adnak, politikai, gazdasági és kulturális különbségek ellenére is.
Ebben a szebb világban a munka fogalma is új értelmet kap: miért ne tekinthetnénk munkának a gondoskodást, tanulást vagy éppen a politikai, közösségi tevékenységekben való részvételt? Miért ne lehetne emberhez méltó az élet akkor is, ha valaki nem heti 40 órában termel? A lassabb élet, az együttműködésre épülő innováció, az igazságos elosztás mind hozzájárulhatnak egy olyan világhoz, ahol a klímaválság már nem probléma, hanem egy megoldott tünet.
És hogy innen hogyan tovább?
A konferencia egyik legélénkebb és leginspirálóbb része a résztvevők kerekasztal-beszélgetése volt, ahol jogászok, újságírók, klímaszakértők és más területek képviselői ütköztethették nézeteiket a fenti gondolatok jegyében. A legtöbben egyetértettek abban, hogy a zöldmozgalmak gyakran a válságokra és veszélyekre fókuszálnak, miközben a reményteli, élhető jövőképek bemutatása háttérbe szorul, pedig éppen ezek tudnák mozgósítani a társadalmat. A résztvevők szerint egy pozitív, „zöld” 2050-ben az egészséges élelmiszerek, a tiszta levegő, a tiszta víz, a közösségi közlekedés, a nyugodtabb élettempó és a helyi közösségek együttműködése jellemzi majd a mindennapokat. A beszélgetés során egyértelművé vált: az emberek nem(csak) válságforgatókönyvekre, hanem víziókra is vágynak, és ezekről jóval többet kellene beszélni.
Minden út a klímatudatosságba vezet
A konferencia további részében két panelbeszélgetésre került sor a klímasemleges települések és a munkahelyek témában. Az első diskurzus három markáns világot rajzolt meg: a Győr melletti, 1400 lelkes Kajárpéc élményalapú zöld gondolkodását, a 140 ezres Pécs nagyvárosi klímastratégiáját és a fenntartható építészet kérdéseit.
Laki György, az Éghajlatvédelmi Szövetség alelnöke és Kajárpéc polgármestere, frappánsan indított: „A magyar vidék megszűnt olyannak lenni, mint régen volt.” Az egykori zöldségeskertek helyén most autók parkolnak, a disznókat és marhákat pedig a városi kényelem váltotta fel. A helyi identitás újjáépítése ezért kreatív módszereket kíván: Szemét Szabaduló Szoba, túrák a 300 éves tölgyligethez, és civil lovasklub – ezek mind az élményalapú klímatudatosságot helyezik át a gyakorlatba.
Péterffy Attila, Pécs polgármestere ezzel szemben a nagy rendszerek átalakításának kihívásait mutatta be. Amire a legbüszkébb, hogy a város már 99 százalékban megújuló energiával fűti a távfűtéses lakásait, de például az elektromos buszflottán lenne még mit javítani.
Azzal mindkét polgármester egyetértett, hogy az alkalmazkodás ma már nem opció, hanem kényszer: legyen szó hőhullámokról, villámárvizekről vagy éppen a mikroklíma helyreállításáról.
Kolossa József, a Magyar Környezettudatos Építés Egyesületének vezető tanácsadója finoman emlékeztetett mindenkit, hogy a településfejlesztés nem választási ciklusban, hanem évtizedekben mérhető. Az építészet és az urbanizáció ritmusa lassabb, de épp ezért kell ma elkezdeni azokat a kísérleteket, amelyek holnapra példává érnek.
És hogy falun vagy városban könnyebb-e zöldnek lenni? Talán a kérdés nem is ez. Hanem az: kik azok, akik elég bátrak ahhoz, hogy újraálmodják a közösségüket? Mert akár kockakövön, akár aszfalton, akár földúton haladunk, a célnak közösnek és zöldnek kell lennie.
Hogyan dolgozunk holnap(után)?
A második kerekasztal-beszélgetésen egy ökológiai közgazdász, egy pszichológus és egy munkaerőpiaci szakértő közösen próbálták megfejteni, hogyan dolgozunk majd egy fenntarthatóbb jövőben.
Antal Miklós ökológiai közgazdász szerint a produktivitás növekedésének nem az újabb fogyasztásban kellene lecsapódnia, hanem a felszabaduló szabadidőben. A munka világa szerinte túlzottan specializálódik, miközben a képzések továbbra is frontális oktatással készítenek fel minket egy már nem létező világra.
Mészáros Nóra pszichológus ehhez kapcsolódva azt hangsúlyozta, hogy a jövő munkahelyének nemcsak gazdaságilag, de pszichésen is fenntarthatónak kell lennie.
Szerinte a munkaerőpiac már most is generációk és értékrendek olvasztótégelye, a mesterséges intelligencia pedig csak fokozza a feszültséget és a bizonytalanságot.
Szalai Piroska munkaerőpiaci szakértő szerint a fenntarthatóság és versenyképesség csak akkor haladhat együtt, ha a szakpolitikák nem szigetelődnek el egymástól. Statisztikákkal is rámutatott: az Európai Unióhoz való 2004-es csatlakozásunk óta folyamatosan nő a foglalkoztatás, jelenleg a magyar munkaerőpiac pedig már kifejezetten feszes, aki akar, az talál munkát. Kiemelte, hogy a magyar munkavállalók megítélése jó, kevesen vannak közülük érettségi nélkül, miközben az országba érkező külföldi munkások fele csak alapfokú végzettséggel rendelkezik. Azt is hangsúlyozta, hogy a mesterséges intelligencia már rég belépett az ajtón, így fontos, hogy a változásokra való felkészülés középpontjában ne a munkahelyek elvesztésétől való félelem álljon, hanem az, hogy a foglalkoztatottság szintje megmaradjon.
A három szakértő abban egyetértett: a klímasemleges munkaerőpiac nemcsak technológiai, hanem társadalmi és kulturális váltás is. Miközben az egyik oldalon az oktatás rugalmasságát, a készségek fejlesztését és a pszichés jóllétet kell előtérbe helyezni, a másikon olyan szabályozásra van szükség, amely nem fojtja meg a változást, de nem is dobja ki a meglévő értékeket. A klímasemleges jövő tehát nem a robotokkal teli gyárak vagy biodiverz coworking irodák ígérete. Sokkal inkább arról szól, hogy újra kell értelmeznünk, miért és hogyan dolgozunk – és vajon el tudjuk-e hinni, hogy kevesebb munka és több szabadidő nem a hanyatlás, hanem a fejlődés jele.
A klímacélok teljesítése világszinten és hazánkban is mind sürgetőbb feladat, miközben egyre inkább előtérbe kerül az alkalmazkodás kérdése is. A szakértők szerint azonban nem csupán a klímaválság megoldása a cél, hanem egy újfajta, fenntarthatóbb civilizáció felépítése. Ehhez elengedhetetlen az inspiráló jövőképek megalkotása, a közösségi részvétel, és a munka, valamint a valódi jólét összetevőinek újragondolása.
A Klímasemleges Magyarország 2050 Konferenciát a Green Policy Center szervezte, amelynek előadásai hamarosan felkerülnek YouTube-csatornájukra is.
