Kit tekint a pszichológia áldozatnak?
Egyetlen mondattal válaszolhatok: azt, aki annak gondolja magát. Szükséges hozzá egy sérelemélmény, valakinek a személyes meggyőződése arról, hogy őt igazságtalan vagy aránytalan sérelem érte. Az igazságtalan vagy aránytalan sérelemtől jutunk el legkönnyebben az áldozattudathoz, amikor akár az egyén, akár a csoport szintjén nem tartjuk morálisan helyesnek a velünk történteket. Az áldozattudat együtt járhat még azzal, hogy kit jelölünk meg elkövetőnek. Persze olyan is előfordul, hogy nem tudjuk azonosítani, nem tudjuk kire fogni a velünk történteket, például természeti katasztrófák esetén. Egy tájfun vagy hurrikán esetében kit fogok hibáztatni? A szociálpszichológusok viszont nagyrészt olyan áldozattörténetekkel foglalkoznak, ahol azonosítható az elkövető vagy valakire legalább ráfogható a felelősség.
Mitől függ, hogy igazságosnak vagy igazságtalannak tekintünk egy sérelmet?
Feltételezem, hogy az áldozat megélése szerint szinte mindig igazságtalanságról beszélünk. Általánosságban természetesen ennek megítélésében hagyatkozhatunk a törvényekre és a nemzetközi megállapodásokra, amelyeket sajnos gyakorta semmibe vesznek. De ha megnézzük a szomszédban dúló háborút, és megkérdezzük mindkét felet, egymásnak ellentmondó magyarázatot fognak adni a konfliktus kialakulására, de ugyanúgy igazságnak fogják érezni a saját áldozatiságukat. Sőt azt látjuk, hogy a konfliktusok üzemanyaga nagyon gyakran az áldozatiság: amikor úgy látjuk, áldozatai lettünk a másik fél ármánykodásának, vagyis innentől kezdve nem kell kesztyűs kézzel bánnunk vele, bűnhődjön. Külső szemmel nézve az igazság vagy igazságtalanság kérdése a konfliktus szemlélőitől függ, azaz attól, hogy elismerik-e az adott személy vagy közösség áldozati státusát.
Mitől lesz egy sérelem annyira meghatározó, hogy identitást kreáljunk belőle?
Egy ilyen sérelemnek nagy hatásúnak kell lennie, ami módosítja a saját magammal kapcsolatos definíciómat, az identitásomat. Pozitív példával is szemléltethetem: ha egy ember súlyos bűncselekmény áldozata lesz, súlyos sérüléseket szenved, és ebből felgyógyul, akkor tekinthet magára túlélőként. Ez egy nagyon erős és nagyon előremutató identitás, mert benne lehet az, hogy túl tudom élni a nehézségeket, le tudom küzdeni az ellenem cselekvőket, helyre tudom állítani az igazságosságot, megőrizni az integritásomat, vagyis meg tudok gyógyulni. A rossz példa az, amikor ez nem történik meg, hanem konzerválódik a negatív behatás, mint amikor egy hangya beleszorul a borostyánba és évezredekig ott marad.
Előfordulhat az életünkben, hogy egy ellenünk elkövetett cselekmény nyomán tanulságként megkérdőjelezzük a saját talpraesettségünket, hatékonyságunkat, hogy tudunk-e változtatni a világ dolgain, és rögzül, hogy kiszolgáltatott vagyok és tehetetlen, és minden a szerencsén vagy mások könyörületén múlik. Mindkét felsorolt állapot áldozati identitás, a sérelem hatására az egyikben erősödött, a másikban gyengült az egyén.
Kollektív szinten bonyolódik a helyzet, mert nem egy, hanem több ember sérelméről beszélünk, ráadásul gyakran azokat nem a csoport jelenlegi tagjai élték át, hanem korábbi generációk. Én magam nem éltem át a holokausztot, csak hallottam róla vagy mondjuk jártam az auschwitzi haláltábor helyszínén. Ráhagyatkozom az elbeszélésekre, amelyek szájról szájra hagyományozódnak. Ezt a kollektív emlékezeti formát oral historynak nevezik, és ezek az elbeszélések nagyon nagy hatással vannak a csoportidentitásra is.
Ha a csoporttörténetben kódolva van, hogy mondjuk magyarként az utóbbi ötszáz évben elvettek tőlünk mindent, elárultak, bántottak bennünket, akkor ennek hatással kell lennie arra is, hogy mit jelent magyarnak lenni. Ha csoportként megegyezés van abban, hogy megemlékezünk Trianonról, a szabadságharcról, Mohácsról, a holokausztról, akkor ezzel kénytelen vagyok valamennyire azonosulni. Ha nem teszem, akkor a csoporttagságomat kérdőjelezem meg.
Az identitásnál nem mehetünk el amellett, hogy egy-egy élmény melyik szinten hat: ha például párkapcsolati traumákat élek át, bizalmatlan leszek a férfiakkal vagy a nőkkel. Ha engem mindig megcsaltak, akkor az az én áldozattörténetem, és lehet, hogy óvatosan vagy egyáltalán nem fogok ismerkedni, de az is lehetséges, hogy nem lesz hatással az életem más részére. Léteznek olyan központi jelentőségű áldozattörténetek, amelyeknek hatása az élet meglepő területeire szivároghat be. Súlyosságtól függően válnak általános érvényűvé, és előfordul, hogy mindent az áldozati élményen keresztül értelmezek. Ha egy nemzet esetében nagy hatással bír a kollektív trauma, nagy az egyetértés az interpretációban, akkor a jelenkori történéseket is ebből vezetjük le. Például Trianonból azt, hogy miért kapott büntetést a magyar válogatott – de ugyanezen tőről fakadhat az, hogy nem érdemes bízni a jövőben, mert úgyis történik majd valami baj.
Mennyire gyakori jelenség, hogy ez ilyen mértékben érintse a mindennapi életet?
Gondoljunk bele, Magyarországon hány olyan család van, amelyet az utóbbi három generációban nem érintett semmilyen kollektív trauma. Nagyon kevés. Ha nem érintették a háború alatti és utáni történések, akkor érintette a rendszerváltás: az is egy nagy trauma volt, sokan elvesztették az állásukat, átalakult az ipar. A családon keresztül ráadásul azonnal leszivárognak az ilyen traumák. Létezik olyan, hogy néplélek. Azt jelenti, hogy a múltban a közösséget érintő történések generációkon átívelően határozzák meg a gondolkodásunkat, az anyatejjel szívjuk magunkba a traumákat és az arra adott válaszok készségeit.
Azok, akik tudományos módon állítják a néplélek létét, különbségeket vélnek felfedezni egy magyar és például egy amerikai ember világhoz való viszonyában. Az amerikaiak történelme végig sikertörténet, az egyik legnagyobb traumájuk szeptember 11., nagyon szépen látszik, hogyan kérdőjelezte meg a terrortámadás az amerikai identitás sebezhetetlenségét. Ehhez képest a közép- és kelet-európai nemzetek történelmében néhány siker mellett nagyon sok ártalom és veszteség, tömegmészárlások jelennek meg, birodalmak bakancsa lépkedett rajtuk.
Vannak olyanok, akik azt mondják, a magyar ember az anyatejjel szívja magába a kudarctól való félelmet és a kudarc előfeltételezését. Én nem vagyok ennyire radikális, azt gondolom, hogy a családtörténetnek jelentős szerepe van, ugyanakkor, ha arra vagyunk kíváncsiak, miért pesszimista a magyar ember a jövőjét illetően, akkor egyszerre kell néznünk a múltba és a jelenbe. A narratív iskolát képviselem, ami arról szól, hogy történetekben élünk, és történeteket hagyományozunk egymásra. Az emberek így kódolják családjuk és közösségük történetét is: segítő és ártó karakterekkel, áldozatokkal és elkövetőkkel. Ugyanígy fejti ki hatását a kollektív trauma is akár magyarként, tehát mint a csoport tagja, vagy akár egyénként: gondolhatok úgy magamra, hogy küldetéstudatom van, vagy úgy is, hogy „kár is erőlködni”. Az egyéni és kollektív identitás között pedig ott van az intézményesített identitás.
A mindenkori hatalomnak érdekében áll a történelmi és csoporttörténeti jelenségeket saját megítélése szerint formálni. Ebben semmi rossz nincs, de ez elmehet addig, hogy az emberek egyéni és családi története nem illik össze az intézményesített identitással. Abból feszültség adódik.
Mitől függ az egyénileg adott válasz? Hiszen másképpen reagálunk ugyanazokra a történésekre.
Rengeteg mindentől függhet. Nagyon fontos, hogy a közösség hogyan reagál az egyén traumájára: kap-e segítséget? Egy egyéni áldozattörténetnél például nagyon fontos, hogy a rendőr mit szól hozzá. Azt mondja-e, hogy „itt vagyok és segítek”, vagy azt, hogy „kedves uram, legközelebb igazán bezárhatná az ajtót”. Amiből, még ha a legjobb szándékkal is mondta, bennem lecsapódhat, hogy az ellenem elkövetett bűncselekmény a saját felelősségem. Ez egy nagyon érzékeny téma, hiszen az áldozati pozíció központi eleme, hogy nem volt erőm máshogy cselekedni. Nem vagyok hibáztatható, hiszen áldozat vagyok. Ha felmerül a felelősségem, akár hanyagságból, akár mert botor voltam, ott már megkérdőjelezhető az áldozatiságom.
Az áldozatnak nincs ráhatása a történésekre. Ha elkezdem okolni őt, azzal azt sugallom, hogy ő egy balfácán. Ez így nagyon másként marad meg, mint ha azt mondanák, hogy bár hanyag módon jártam el, de akkor is bűncselekmény áldozata vagyok. És nagyon nem egyértelmű, hogy megadjuk-e az áldozati szerepet, vagy elkezdjük megkérdőjelezni. Az is lehet, hogy megadjuk, de annyira kínos nekünk az egész, hogy nem segítünk valójában az áldozatnak: leggyakrabban a nemi erőszaknál és a családon belüli erőszaknál fordul elő ilyesmi. Lehetséges, a történéseket nem kérdőjelezzük meg – bár az is igen gyakori –, de annyira kellemetlen, hogy ilyenkor óhatatlanul is elgondolkodunk rajta, hogy akár velünk is megtörténhet ilyesmi.
Nem mondja ki a legtöbb ember, de az áldozathibáztatás azért jelenik meg, mert félnek az emberek attól, hogy a tragédia velük is megtörténhet.
Például elgondolkodom, hogy „akkor most engem is ki lehet rabolni az utcán?”. Ezt viszont azzal hessegetem el, hogy „engem nem lehet kirabolni, mert okosabb vagyok, elővigyázatosabb, következésképpen az áldozattal azért történt mindez, mert nem volt elég körültekintő”. Az áldozathibáztatás mindig önvédelem. Ha megfelelő eszközeink vannak rá, bekövetkezhet a poszttraumás növekedés, amikor több leszek egy trauma által. Valaki drogfüggő volt, elvesztett mindent, és ma már edukációval foglalkozik. De nem mindenki ilyen szerencsés. Az emberek egy nehezen feldolgozható történés után hajlamosak magukban keresni a hibát, ez sokaknál egy alapértelmezett beállítás. Emiatt akár úgy is érezhetem, hogy nincs más választásom, sőt akár meg is érdemeltem, ami velem történt.
A családon belüli erőszaknál tipikus jelenség, hogy amikor az egyik családtag évekig terrorizálja a másikat, az áldozat tehetetlenségében szépen lassan arról kezd gondolkodni, hogy ő személy szerint mivel váltotta ki ezt a rettenetes reakciót. Magát hibáztatja azért, mert így tud mentális kontrollt gyakorolni az irányíthatatlan helyzeten. Ha kiszámíthatatlan az agresszor, egy idő után azon fogok gondolkodni, hogy mit tehetek az agresszió elkerülése érdekében. Ez borzalmasan hangzik, de ha belegondolunk, egészséges megküzdési mechanizmus egy rettenetes helyzetben. Ez nem változtat a tényen, hogy ő az áldozat, neki elvileg egyáltalán nem kellene hibát keresnie magában, hanem menekülnie kellene. De sajnos nagyon gyakran az áldozat erre nem képes, ennek több oka is van, például az anyagi függőség, vagy az, hogy gyerekek vannak a családban. Könnyű utólag megkérdőjelezni valakit, hogy miért nem hagyta ott az agresszív házastársát, de kívülről mindenki nagyon okos tud lenni. Azért nem hagyta ott, mert egyrészt szereti vagy szerette azt az embert, másrészt pedig ezek az abúzusok lassan alakulnak ki, nem úgy, hogy egyik nap még kedves volt az illető, ma meg lilára veri a másikat. Az agresszor pici lépésekben leépíti a társa önértékelését, az önbecsülését, a másik fél a végén már az áldozati élményt sem tudja magáévá tenni.
Tehát világmagyarázó erővé válik, hogy velem bármit meg lehet tenni?
Válhat. De szerencsére nincs mindig így. A külső reakciótól is nagyban függ, megerősödik-e a tudat, hogy felelős vagyok érte, vagy hogy én hoztam létre a helyzetet. Például, hogy én vagyok az, aki mindig agresszív párokat talál magának. Ha egészen kicsi gyerekként azt tanulom meg, hogy engem csak akkor szeretnek igazán, ha jót teszek a szüleimnek, az melegágya lehet egy olyan párkapcsolati működésnek, amelyben feltételezem, hogy az én feladatom a másik ügyeinek intézése, megmentése, hangulatának menedzselése. Mintha én lennék a felelős azért, hogy a párom bal lábbal kelt fel. A populáris pszichológia úgy gondolja, ezek gyerekkori mintákból jönnek, és ebben sok igazság van.
De nem szabad mindent a gyerekkorra visszavezetni, mert az első párkapcsolati élmények is meghatározhatják a kapcsolatokhoz fűződő viszonyomat. És az is lehet, hogy otthon azt láttam, hogy a szüleim elvoltak maguknak, nem beszéltek vagy nem foglalkoztak egymással, hazamentek a munkából, és csak tévéztek: ez is lehet egy párkapcsolati minta. És az első szerelem is lehet annyira erős és meghatározó, hogy a gyerekkorból hozott mintáknál jobban formál. Például alapértelmezetté válik, hogy kiszolgálom a másikat, mert félek az elvesztésétől. Ebből a szempontból az a jó, ha minél több tapasztalatot gyűjtünk, hogy jó döntéseket hozzunk: nagy lutri, ha az első párkapcsolatomat veszem feleségül. Lehetek mázlista, de rosszul is járhatok.
Mitől függ, hogy csoportszinten mihez kezdünk a közösségi traumákkal?
Németország egy izgalmas példa. A háború után a szövetségesek rákényszerítették a német nemzetet arra, hogy bűnbánók legyenek. Nagyon sok eszközt bevetettek, például a negyvenes évek végén moziban vetítették a német hadsereg által elkövetett pusztításokról készült filmeket. Komoly munkát fektettek abba, hogy mit kezdjenek az elkövetői múlttal. A német társadalom a felszínen komoly bűnbánást, bűntudatot és szégyenérzetet mutatott. Ugyanakkor már az 1960-as években voltak szerzők, akik figyelmeztettek: a német társadalom jelentős része tagadással, elfojtással igyekszik megküzdeni a nemzet múltjával. Ez a sikertelenség pedig a jelenünkben tetőzik például oly módon, hogy a fiatal felnövő német generációnak elege van a kollektív bűntudat érzéséből. Sokak szerint ennek egyenes következménye az AfD előretörése.
Egy traumánál mindig van egy átélő generáció, amelyik benne él, amelyik örül annak, hogy túlélte. Aztán jön a második generáció, ők már nem tapasztalták a bőrükön a traumát, ők már csak a nyomait látták, viszont erősen tabusítják, nem beszélnek róla. A harmadik és negyedik generáció először tud erről nyíltan beszélni. Felteszik a kellemetlen kérdéseket. Németországban felnőtt ez a harmadik-negyedik generáció, amelyikbe azt sulykolták, hogy szégyellje magát azért, mert német. Ők pedig felteszik a kérdést, hogy emiatt nekik miért kellene szégyellniük magukat, mi közük van nekik az elődeik bűneihez.
A bűntudat kierőszakolását nem lehet örökké csinálni, Németország nagy kihívása, hogy mit kezd ezzel a kérdéssel. Ehhez pedig hozzájönnek a jelen kihívásai, mint például az európai és ezzel együtt a német fegyverkezés felgyorsítása. Más nemzetek akár intézményes szinten választhatják a tagadást mint az áldozati-elkövetői múlttal való megküzdést. A mindenkori japán kormány a mai napig tagadja például a nankingi mészárlást. Közben a világon mindenki tudja, hogy ők tették. Ez sem traumafeldolgozás, hanem szőnyeg alá söprés.
