A szülőföldet ért háborús trauma és a veszteségek számbavétele mellett a megtartó emlékek felidézése, a béke és nyugalom iránti sóvárgás, az otthonkeresés és otthonra találás nyomja rá bélyegét Lőrincz P. Gabriella legújabb kötetében összegyűjtött műveire.
A ciklusokból kiemelt – akár mottóként is értelmezhető – nyitóvers drámai módon festi le azt a tagadásba fulladó tehetetlenséget, amellyel az „összepakolt múltra”, kénytelen visszatekinteni a szerző. A kényszerű menekülés, az otthontalanság persze nem csupán a háborús agresszió terméke. Mögötte ott húzódik a kisebbségi létből fakadó megkülönböztetés is. A költeményben összesűrűsödő fájdalmat pontosan tükrözik az alábbi sorok: „Én már összecsomagoltam, / a hitetlenséget tűzre vetettem, de az örömet / hová tegyem, a fehérnemű vagy az ingek közé? / Oda, ahol nem keresi senki, / oda, ahová a vámosok sem nyúlnak” (Nem).
A kiszolgáltatottság lelket gyötrő felismerése adja tehát az alapot, a kiindulási pontot a problémák számbavételéhez, aminek részleteibe a kötet további írásai nyújtanak betekintést.
Az első ciklus (Hegyek vigyáznak) darabjai a háború szörnyűségeit, a kényszerpályára szorított ember tehetetlenségét, cselekedeteinek iszonytató voltát tárják fel. Mindezt legmarkánsabban az utasítások ellenvetés nélküli teljesítésére kötelezett katona egyetlen napjának bemutatásán keresztül érzékelteti a szerző: „A katona lőtt, bombát indított, talált. / Sikeres napja volt. / Gyermekkórház, öregek otthona, rehabilitációs központ” (Parancs). De ez a katona a magánéletben talán maga is szeretetéhes férfi, családapa, ám nem elég erős ahhoz, hogy szembeszálljon az őt bábként mozgató hatalmi érdekekkel. A saját döntés lehetőségét feladva sodródik a lelketlen koordináták által kiszabott úton az újabb rettenet felé.
A háborús pusztítás, a rombolás a jövőtlenség és reménytelenség képét vetíti előre: „üres lakásfalak őrzik emlékeinket, / és az otthagyott ruhák” (Otthagyott élet). A kétségbeejtő kilátástalanság fogalmazódik meg a romba dőlt házak látványa kapcsán: „de hová költözhet a visszatérő gólya?” (Kikelet). Jöhet-e új tavasz, hozhat-e változást, visszatérhet-e az élet a normális kerékvágásba – vagy mindez csak álom marad? Keserédes a költő válasza: „Álmomban mindig béke van, és él mindenki, aki akkor élt”.
Csakhogy az álmokba avatatlan kezek tenyerelnek, s ezek a gyűlölettől eltorzult lelkek még ezekben a borzalmas időkben is azt érzik fontosnak, hogy beletapossanak egy nemzet lelkébe, kisatírozzák, átírják a történelmet, lecseréljék és megsemmisítsék az emlékeket. „Láttam látomásban és valósan, / várromokról gaz kezek / fűrészelik épp a madarat” – írja Lőrincz P. Gabriella a munkácsi vár ormáról eltávolított turulra utalva. E szörnyűséges mutatvány végrehajtói a nyilvánvaló kötődéseket akarják megsemmisíteni, elszakítani azt, ami összetartozik, növelve ezzel a kisebbségben élő magyarság szenvedéstörténetét. Csak a veszteségeket szaporítják, s nem számolnak azzal, hogy ez a stáció is kitörölhetetlenül beleég emlékeinkbe.
Erre rímel a kötet címadó verse is: „Fegyvertelenül, ahogy világra jöttünk, / markoljuk szorosan a béke torkát. / De véres már a két kezünk, / tüzet kérsz, fegyvert, cigit, gyertyát. / Indulunk hát végleg, az otthonok tátongó falak, / s hogy kik lakják majd a felszínt, nem tudjuk, / csak azt, hogy kik vannak a föld alatt. / És megszólal utoljára a búcsút intő templomharang, / de nem hallja már senki, / akinek szólna, messze van” (Ahogy a világra jöttünk).
Az Énekek énekéből vett idézet adja a következő ciklus címét, amely az ember által épített világ folyamatos romlását, amortizálódását veszi górcső alá („Tégy engem, mint pecsétet”). Keserűség és csalódás, hiány és fájdalom jajszava szisszen föl ezekben a versekben. És persze az idő feltartóztathatatlan múlása is ott vacog az élet telére készülő egyén éjszakáiban: „Mit sírsz a más baján, /…/ Hozz inkább fát a tűzre, ha tél van. / Én levetkezem, ha levetkezel. / A hónapok évekké tömörülnek. / Mit bánom én, hogy ősz vagy, / s ráncosodsz. / Úgy bújok hozzád minden éjjel, / hogy elhiszem, holnap meghalok” (Végtelen). A szeretet melegét semmi sem pótolhatja. Ezt fogalmazza meg az alábbi sorokban: „Hideg van. / Újra fűteni kell, / mert egyedül, hidd el, / én is megfagyok. / Hiába állnak strázsát ágyam mellett / kivont karddal angyalok” (Hideg).
S erre tromfol a „Látomás” című vers, amely az ég és föld közötti határmezsgyén egyensúlyát kereső ember keserű sorsát vetíti elénk: „és látni már, hogy kivágják az utolsó fákat. / Mi fájdalmakkal fűtünk majd, / ha elfogynak, hát megfagyunk”. De a költő értelmezésében a fák is mi vagyunk, s ekként a jövő reménye is. Ha eljön a tavasz, újra rügy fakad, s új élet kezdődhet. „Világok között állunk, / csak barnatestű fák vagyunk a hegyoldalon” (Lázálmok, ha éjjel).
A harmadik ciklusban (Földet magamra) a halottait – halottainkat – szólítja meg Lőrincz P. Gabriella. „Még a csönd sem igaz, ami utánunk maradt” – írja a Sár című versben. „Maradj a világok között, / egyszer utánad megyek.” A kopott képekbe szürkülő múltból előbukkan az elvesztett hozzátartozók, barátok halványodó emléke is: „Mert nincs már, aki felsegítsen. /… / lassan elkopik a kezed emléke is” (Halványodás). De verseket szentel Petőfi, Lator László és Gyurkovics Tibor emlékének is.
Az utolsó költeményben pedig a végesség elkerülhetetlen voltát fogalmazza meg drámai tömörítéssel: „Mindennap anyákat temettem, / ma végre én fekszem a sírba. / Ezer liter földet magamra húzok, / anyaföld leszek, ahogy meg van írva” (Anyaföld).
A záróciklus (A vétkes) a stigmáitól szabadulni nem tudó és nem is akaró embert mutatja meg: „az olajszagú lángosevőt”, aki zsíros kezével összemocskolja a templomi szentségeket, s aki ránc marad Isten homlokán: „Mélységes ránc, kis gyilkos ember, / por vagy csupán, vagy kétmaroknyi.” (Isten ráncai). Az önmagát és környezetét romboló, telhetetlen ember képe bukkan fel a Január című versben is: „Amit nem rágott meg az idő, / azt tűzre vetjük, / mert fázós lelkünknek semmi sem elég.” S ott feszül a félelem, hogy „egyszer elmegy majd az utolsó vonat” is (Jegyeket, bérleteket).
Az újrakezdés reménye azonban felülírja a jövőtlenséget és a mindent felemésztő pusztítást: „Ebben a télben boldog minden hópehely. / …/ az ablakban muskátli virágzik, / fittyet hány mindenre, / legyen csak jégvirág odakint, / ő bent vöröslik, mint a vér, és nekem hullajtja majd szirmait” (Február).
A bizakodásra az Istenből fakadó hit adja az alapot. Mert egyszer minden fal leomlik. Ahogy leomlottak Jerikó falai is. És az élet új értelmet nyer: „És legyen minden házból otthon, / legyen minden kemencében illatos kenyér, / legyen terített asztal, jusson mindnek, aki kér” (Jerikó rózsája).
Ez a bizakodás lengi körül Lőrincz P. Gabriella költészetét, aki a megélt traumák ellenére bízik a hit erejében, a gondviselésben és az emberi kitartásban. Hiszen az élet nem lehet örök menekülés és sötétségbe zárkózás. Ezt fogalmazza meg a már idézett nyitóvers utolsó szakaszában: „Napfényt engedek az összepakolt múltra. / Csak a jót hiszem el, akkor is, ha nem igaz, / a részeg angyalokat ágyba fektetem, / melléjük térdelek, és mondom sokszor, / hogy megértsem végre, / az Isten sosem hibázik.”
