Az Országos Színházi Találkozó (OSZT) versenyelőadásaihoz délelőttönként beszélgetések kapcsolódnak, amelyeken az érdeklődők munkatársunk, Seres Gerda moderálásával betekintést nyerhetnek az alkotófolyamatba, és a felkért rendező, dramaturg, kritikus vagy épp színházi szakíró hozzászólóknak köszönhetően közösen gondolkodhatnak a produkció által felvetett kérdésekről.
Peer Gynt (Budapest Bábszínház)
„Maximálisan lenyűgözött” – kezdte a szakmai beszélgetést Gyürky Kata, majd az előző napokhoz hasonlóan irodalomtörténeti háttérrel indította hozzászólását. Felidézte, hogy Henrik Ibsen 1867-es, sokrétegű elbeszélő költeménye az egyik értelmezés szerint a norvég egoizmusról és a korlátoltságról szóló mű, míg más vélemények tagadják, hogy az egoizmus és a korlátoltság számon kérhető lenne, hiszen Peer Gynt egy mesehős. Az irodalomtörténész-kritikus szerint a Budapest Bábszínház előadásának nagy előnye, hogy abban nem csupán benne van a két elképzelés, de az előadás két része ezeket ütközteti is.
Faragó Zsuzsa dtamaturg úgy fogalmazott: „minden benne van, ami nektek (ti. az alkotóknak – a szerk.) fontos, és semmi sincs benne, ami ballasztként lehúzna engem más irányba”. Kiemelte a sokféle asszociációs lehetőséget, és azt, hogy az előadás „játszi, lágy könnyedséggel, mulatságosan” mutatja meg a nézőnek azt a „súlyos, robusztus történet”-et, azt a klasszikust, „amiről kétszáz éve folyik a vita”.
A dramaturg felhívta a figyelmet arra is, milyen komoly, „forradalmi” változások zajlottak az elmúlt egy-másfél évtizedben a hazai bábművészetben, amit ez az előadás is mutat.
Seres Gerda a szöveg és a vizualitás viszonyát boncolgató kérdésére Szikszai Rémusz rendező elmondta, hogy majdnem egy évig készítették elő a produkciót Gimesi Dóra dramaturggal, Hoffer Károly báb-, Zöldy Z. Gergely díszlet-, Szelei Mónika jelmez- és Varga Vince mozgóképtervezővel.
Sok kétdimenziós figura, az első három felvonás lineáris története után következik egy „asszociatív őrület”, az ötödik felvonás pedig nem hagyja el az asszociativitást, de visszatér a linearitáshoz – sorolta a nehézségeket, megjegyezve, hogy többször jutottak el addig a pontig, hogy már az utolsó puzzle-darabot próbálták beilleszteni a rendszerbe, amikor kiderült, valami miatt az mégsem fog passzolni.
Gimesi Dóra aláhúzta: a bábszínházban a kép és a szöveg egyszerre és egyenrangúan meséli el a történetet, és több példát hozott az előadásból arra, hogy a bábos megoldás adott választ a dramaturgiai kérdésekre. Az alkotóknak fontos volt, hogy ne mondják, hanem mutassák, és ne illusztráljanak, hanem érzéki formát keressenek az események vagy a gondolatok megjelenítésének.
„Egyetlen általam látott Peer Gyntben sem tapasztaltam ennyire, hogy a szöveg dolgozott alá a képnek, és a szöveget alátámasztotta a vizualitás” – jelentette ki Gyürky Kata, és Faragó Zsuzsa is dicsérte Peer, Åse és Solvejg figurájának különböző életkorok általi megtöbbszöröződését, aminek következményeként újabb jelentésrétegekkel gazdagodott az Ibsen-mű. Faragó Zsuzsa felhívta a figyelmet arra, hogy bár az OSZT versenyelőadásai a rendezői színházat képviselik, de azok láthatóan a színészek teljesen egyenrangú közösségi munkája révén jöttek létre.
Faragó jelzőire visszacsatolva és a moderátor a színészi munkát illető kérdésére válaszolva Szikszai Rémusz elmondta, az előadás komoly fizikai igényű – említette az akár közel tízkilós Peer-báb vagy a majdnem három méter magas szarvas mozgatását –, a könnyedség titkát pedig a fegyelmezett összjátékban és a pontos mozgatásban találta meg.
„Nagy, de jófajta közös küzdés volt” – foglalta össze a munkát Hoffer Károly. A tervező röviden vázolta a bábok anyagi minőségének megtalálásáig vezető folyamatot, amelyben kitüntetett szerepe volt a léptéknek, a mozgathatóságnak és a funkciónak, ugyanis először a bábok készültek el. Ezt követte a „fekete dobozba épített fekete doboz”, a „lefeketített Mondrian-festmény” díszlet kialakítása. Ezzel kapcsolatban a rendező elmondta, hogy azon túl, hogy egy realista Peer Gynt-előadás komoly összegbe kerülne, „nem is tudná elképzelni” azt a formát. Ez „a lélek tere”, egy „semlegesnek látszó tér”, ahol kromatikájukban is meg kell élni a báboknak és a jelmezeknek is – magyarázta, hozzátéve, hogy a próbafolyamat elején még nem tudta pontosan, hogyan fogja használni, de bízott abban, hogy az „majd menet közben kiderül”.
A négy Peer Gyntöt játszó színész közül hárman voltak jelen a beszélgetésen. Seres Gerda tőlük azt tudakolta, hogyan építkeznek egymás alakításából. „A száguldó egotripben átvesszük a stafétát” – fogalmazott válaszában plasztikusan Ács Norbert, aki Peer Gyntöt egy olyan emberhez hasonlította, aki nem mindig tanul az előző életszakaszából, aki először mindig dekonstruál, és csak utána konstruál. A színész számára fontos volt, hogy nézze, hogyan próbál a fiatal főhőst játszó Bartha Bendegúz, mert azokra az alapokra épített tovább.
A szövegben vannak korábbról visszacsengő mondatok, amelyek kölcsönösen kapaszkodókat jelentenek a négy Peernek, világította meg Bartha Bendegúz, de – mint a harmadik Peer, Teszárek Csaba fogalmazott, utalva a Hoffer Károly által emlegetett anyagiságra – a folyamat a bábban magában is zajlik. Teszárek szintén adott egy hasonlatot a folyamathoz: egy úszóváltóhoz hasonlította azt, amennyiben az úszás egyéni sport, de a váltóban a csapatért is úszni kell.
A bemutatón Blasek Gyöngyi játszotta az idős Åsét és az idős Solvejget. A színésznő betegségét követően Nagy Mari állt be az előadásba, aki elárulta, számára új a báb műfaja. „Felfoghatatlan, csak ámulok” – számolt be élményeiről és tapasztalatairól.
„Zavarban vagyok, mert nem tudom, hogy mit csináltam” – szabadkozott L. Nagy Attila, a társulat tagja, az előadás koreográfusa, aki feladatát abban látta, hogy „egyszerű, de hatásos jelzések”-et adjon az egyes állapotokra.
Alkotótársai közül Szikszai Rémusz kiemelte Eklics Dánielt. A Peer Gynt zeneszerzője Cseri Hanna, a Budapest Bábszínház zenei vezetőjének tanácsára került a csapatba. Eklics korábban a pécsi Bóbita Bábszínházban dolgozott, így ismeri a bábot, Londonban tanult filmzeneszerzést, ezért egyrészt erős atmoszférateremtő képességgel rendelkezik, másrészt pedig tisztában van az alkalmazott műfaj követelményeivel. De, ahogy az arrafelé nem szokatlan, két színházi munka között a brit fővárosban egy exkluzív csillárbolt alkalmazottja. „Nagyon örülök, ha bekerül a magyar színházi véráramba” – ajánlotta a hazai szakma figyelmébe fiatal alkotótársát Szikszai Rémusz.
A közönségzsűri tagja, Rigó József szintén dicsérte az előadást. Kiemelte, hogy a tinédzserektől az idősekig széles közönségréteget elér, ő maga pedig úgy érezte, „tükröződik” az előadásban, amely alatt „személyes utazásban volt”.
Az igazság gyertyái (Budaörsi Latinovits Színház)
„Külhoniként és bevándorlóként is hálás voltam azért, hogy olyan témához nyúltatok, amit általában szenvedéssel szoktak ábrázolni” – kezdte hozzászólását Gardenö Klaudia rendező, utalva a szombatos közösségre, a darabban ábrázolt történelmi időszakra, a második világháborúra, a zsidótörvényekre, Észak-Erdély visszacsatolására. A darab és az „árnyalt, látványában is rétegzett” előadás erényeként kiemelte, hogy a kérdéseket többféle aspektusból, az egyes közösségeket kritikával kezelve vizsgálja.
Véleménye szerint Kálmán Eszter tere sokat tudott vizuálisan és a szituáció szempontjából is, az írót, Székely Csabát pedig úgy jellemezte, mint „egy David Attenborough-szerű figura, aki a magyar állatkertről beszél”.
Faragó Zsuzsa dramaturg – visszautalva Florian Zeller A fiú című drámájának hiányosságaira és gyengeségeit illető megjegyzéseire –, Az igazság gyertyáit „par excellence drámá”-nak nevezte. Kiemelte, hogy miközben a darab és az előadás „hihetelen bátorsággal” beszél a holokausztról, „nem edukálni akar”. Nem „rémült tisztelettel adózik az áldozatoknak”, hanem „becsapósan, finoman belevisz a szöveg egy helyzetbe, amiről először nem is veszem észre, hogy valójában mi az, csak később realizálom, hogy a korábban jóindulatú, egymást szerető emberek egyszer csak gyilkossá válnak” – indokolta véleményét.
Faragó szerint ilyen az, amikor egy jó dráma, egy kiváló állapotban levő társulat és egy, a pálya csúcsán levő rendező találkozik: „Ez a színházi gyönyör.” Folytatva a Peer Gynt kapcsán elkezdett gondolatmenetét leszögezte, „a színészek a rendezőnek nem végrehajtói, hanem tettestársai, és felelős állampolgárként állnak a színpadon”.
Alföldi Róbert harmadik Székely Csaba-rendezése Az igazság gyertyái, közülük kettőt Budaörsön készített, emlékeztetett Seres Gerda, és arról kérdezte a rendezőt, miért jó Székely Csaba-drámával dolgozni.
Alföldi számára is fontosak a „nem trendi” nagy történetek, kezdjük őket elfelejteni, mondta, és hozzátette, hogy elméletben nincs nehéz dolga a rendezőnek egy Székely Csaba-darabbal. A szerző „zsigerileg tudja a színház működését”, darabjai pedig szinte „megrendezik magukat”.
Az igazság gyertyái Alföldi összegzése szerint arról szól, hogy szeretjük és segítjük egymást, de nem vesszük észre, hogy ez emberi megbántódás, sértettség, düh vagy bosszú miatt mikor fordul át egy borzalmas helyzetbe, és innen jutunk el a kataklizmáig.
Megjegyezte, hogy bár a holokausztról és Észak-Erdély visszacsatolás utáni időszakáról is született már darab, nem gondolta, hogy lehet a történtek feldolgozására új kiindulási pontot találni. Alföldi felidézte, még a marosvásárhelyi ősbemutató előtt olvasta Az igazság gyertyáit – az első olvasás élményét „kitüntetett pillanat”-nak nevezte –, és döntötték el Berzsenyi Bellaagh Ádámmal, a Budaörsi Latinovits Színház igazgatójával, hogy a 2024/2025-ös évadban műsorra tűzik.
Az előadás stilizált világát illető kérdésre Alföldi elmondta, Székely Csaba darabjai csak a felszínen realisták. Felhívta a figyelmet a bennük alkalmazott sűrítésre, arra, hogy felmutatás van bennük, ennek a gesztusnak pedig „kitettsége” és szimbolikája van. Úgy vélte, ebben a vizuális közegben „ez a sötét, fájó történet még inkább tud működni”, mert „nem viszi el a figyelmet a penész a falon vagy a félig teli borospohár”.
Kálmán Eszter az absztrakt tér és az abszurd összefüggéseit, a sűrítés és felnagyítás lehetőségeit, valamint az előadás kolorisztikáját magyarázta el a beszélgetés résztvevőinek. Voltak, akik az IKEA-ra vagy az ukrán zászlóra asszociáltak – jegyezte meg Seres Gerda. „Nem zavarnak az asszociációk” – reagált rájuk a tervező. Beszélt arról, hogy a díszlet eredetileg teljesen sárga volt – az árnyalat a Dávid-csillag pigmentje –, a végül választott kék pedig a térség népművészetére jellemző szín – az úgynevezett tordai kék –; a minimalizált szín- és formavilággal egészen az alapokig akart visszamenni, hiszen Az igazság gyertyái az alapvetésekről, a hitről, a következetességről szól. „Az anyag vezetett. Nem vagyok szövegcentrikus, de a darab hatása alá kerültem” – árulta el a díszlettervező.
„Közösen rajongtunk a darabért” – tette hozzá Tihanyi Ildi jelmeztervező, aki felidézte, hogy az állítópróba után egyértelmű volt számukra, hogy stilizált világ lesz a színpadon. Elmondta, a bözödújfalusi szombatos közösség történetével foglalkozó Újlaki Nagy Réka kutatásaira támaszkodott, arra a néhány fotóra, ami fennmaradt, illetve interjúkra, amelyekből kiderült, öltözködésben nem különböztek a falu lakói, a szombatosok ruházatban sem váltak el a többiektől. Számára egy jelentette a kulcsmozzanatot, aminek eredményeképp mindenki ugyanúgy öltözködik, hiszen egy közösséget alkotnak, csupán apró jelzésekkel vannak egyénítve az egyes figurák.
Faragó Zsuzsa a darab erényeihez sorolta, hogy „jóízű humora van”, ami klasszikus színházi és hétköznapi poénokból áll – a dramaturg konkrét zsidó anekdotákat is felismert, Alföldi Róbert pedig a székely humort is hozzátette –, és nemcsak a szövegnek, hanem a karaktereknek is van humora. Azt is a pozitívumok között említette, hogy bár egyedi történetet mesél el, de benne van az általános, és külön kiemelte az emberi esendőség ábrázolását. „Az ember felismeri magát a karakterekben. Nem ítélkezünk felettük, hanem végigmegyünk velük egy úton az emberségességtől a rettenetig” – summázta véleményét.
Seres Gerda a jelen levő színészeket is bevonta a beszélgetésbe, így kiderült, hogyan találták meg az elrajzoltság és a realizmus közti egyensúlyt, és mi a titka a társulat jó poentírozó képességének. „Robi kérte, mi megcsináltuk” – hangzott a lakonikusan tömör válasz Böröndi Bencétől, Pelsőczy Réka pedig nem csupán azzal indokolt, hogy jó humorú a társulat, hanem felhívta a figyelmet arra, hogy a poént nem elég technikailag megcsinálni, azt is meg kell támogatni érzelmileg.
A társulat erejéről és összetartozásáról Mertz Tibor elárulta, a társulat minden tagja a takarásból végignézte az előadást, ami számára „felemelő és megrendítő” volt.
Nézői felvetés kapcsán esett szó Bíró Bence dramaturg munkájáról, Alföldi Róbert válaszából pedig kiderült, hogy az előadás zenei kultúrákat találkoztató világa Fröhlich Kristófnak köszönhető.
A szolnoki este kapcsán Alföldi úgy fogalmazott, „csodálatos este volt”, mert „ráéreztek az emberek” a történetre, és bár büszke arra, hogy Budaörsön dolgozhat, de a Szigligeti Színház tere „jót tett az előadásnak”.
