Hány adásban vettél részt az ezerből?
Alapító tag vagyok, tehát indulása, 2021 óta dolgozom a műsorban, talán egy-két hónap szünettel. Szerkesztettem is egy jó ideig a műsorvezetés mellett.
Eleve a kultúra határozza meg az újságírói pályád. Ebben mekkora része volt annak, hogy iskolásként a Magyar Rádió Gyermekkórusában énekeltél?
Jelentős. A Magyar Rádió Gyermekkórusa biztos alap, ahol a zene szeretete mellett azt is megtanulod, mi a közösség, milyen csapatban dolgozni. Idén hetven éve alapították a kórust, készítettem róluk egy jubileumi filmet Esti dal címen.
Miért fontos zenét tanulni valakinek, akiből nem lesz zenész?
A munkám során is gyakran szóba kerül ez a kérdés. Sok zenésszel beszélgethetek a Kontúr című portréműsoromban is, ami szombatonként látható a csatornán, arról, milyen összetett dolog a zene, mennyit segít mentálisan, az intelligencia fejlesztésében, a képességek összehangolásában is. Ha tehetném, minden gyereknek lehetőséget adnék arra, hogy valamilyen szinten muzsikáljon.
Ennek érdekében egy Kodály Zoltán nevű egykori honfitársunk már tett is jelentős lépéseket.
Erről is beszélgettünk Dinyés Soma karnaggyal a műsorban. Kodálytól származik egy gyönyörű mondat, ami a filmemben is elhangzik: a legnagyobb felelősség gyerekeknek komponálni. Épp azért, mert ők még olyan lelki tisztasággal tudnak énekelni, ami miatt a legbonyolultabb, legkomolyabb zenéket is kiválóan interpretálják. Ezzel kapcsolatban személyes élményeim is vannak. A kórussal mutattuk be 1995-ben, a magyar kultúra napján Reményi János vezényletével Dohnányi Stabat Materét. Ez egy gyönyörű, de nagyon bonyolult mű, amit felnőtteknek is nehéz elénekelni, a gyerekek pedig szárnyaltak. Ma is megsüvegelendő az a koncert. Szóval teljesen egyetértek azzal, hogy a kórus jóval több, mint csoportos éneklés, és igen, receptre írnám fel mindenkinek a zenét.
A középiskola után mégis a bölcsészkaron folytattad, ami a kultúra egyik „prózai” szelete.
Igen, magyar szakos voltam, de tanultam kulturális, később pedig turisztikai menedzsmentet is, de a zene volt a belépő volt mindenhez, kapuként nyitotta ki a világot.
Az is fontos lehet, hogy a kórus, akár a televíziózás, csapatmunka?
Egyértelműen. A tévében a műsorvezető látszik, és az összes többi kollégát méltatlanul keveset említik, aki mellette és érte is dolgozik. Nagyon fontos számomra a szerkesztői munka, annál is inkább, mivel onnan érkeztem a műsorvezetésbe. Emellett sok egyedi filmet is készítettem, portréfilmeket, külföldön is rengeteget forgattam, 25 országban jártam, és nagyon sokat tanított a világról a szerkesztés. Gyönyörű, összetett feladat volt a Librettó szerkesztése is, amit ma már inkább vezetek.
Szerinted mi a kultúra?
Az én olvasatomban – és ez teljesen szubjektív megközelítés – tükör. Olykor görbe, olykor egyenes, de tükör. Az emberi szellem és lélek tükre. Bele kell nézni.
Változott valamit a definíciód, mióta ezzel foglalkozol?
Szerintem ez a világ egyre bonyolultabb és egyre durvább, amiatt egyre nagyobb szükségünk van kultúrára. Mindig is meg akartam érteni a világot, ami lehetetlenség, hiszen olyan bonyolult és összetett, de érdemes próbálkozni, és a kultúrának abban is kiemelkedő szerepe van, hogy megértsük, amiben élünk. A múlt kultúrájának épp olyan jelentős, mint a kortárs kultúrának. Nem lehet egyiket a másik fölé helyezni, mind a kettő fontos, és mind a kettőt érdemes megismerni.
Mi a kultúra szerepe a hétköznapjainkban?
Jó lenne, ha az emberek úgy tudnának erre tekinteni, mint olyasvalamire, ami feltölt.
Ilyen értelemben teljesen egyetértek a csatornánk szlogenjével: Élő kultúra. Az is idetartozik, amit ezek ez élmények generálnak bennünk, ami megszületik bennünk a hatásukra.
Ilyen értelemben nemcsak a művész alakítja a kultúrát, hanem a befogadó is?
Azok a reflexiók, amelyek megszületnek bennünk, amikor megnézünk, meghallgatunk valamit, benne vagyunk egy produkcióban a lelkünkkel, a szellemünkkel, visszahatnak az alkotókra is. Úgyhogy ilyen értelemben hiszek abban, hogy a közönség is alakítja a kultúrát, nem csak a kultúra tényleges szereplői. Jó lenne, ha azt is kultúrának tekintenénk, ami bennünk születik meg a kultúra hatására. Igen, nem biztos, hogy annak katarzisnak kell lennie. Az is elég, hogyha „csak” egy jóleső gondolat, öröm, egy apró gesztus.
Mondanál egy ilyen emlékezetes pillanatot, amikor megjelent az „élő kultúra” a saját életedben?
Rengeteg ilyen volt és van, erről szól a munkám és az életem is. De elmesélhetek egy jellemző példát. Chicagóban forgattunk, egy Czóbel-magángyűjteményben, ahol olyan festmények is voltak a művésztől, amelyeket Magyarországon száz éve nem látott senki. A Szalmakalapos férfi volt az egyik ilyen, ez lett végül a film címe is. Barki Gergely művészettörténésszel dolgoztunk, ő „képvadász”, ismert művészettörténész. Reprodukciókról természetesen ismerte a festményt, de amikor megpillantottuk a magángyűjteményben, rácsodálkozott az eredeti műre, és önkéntelenül felkiáltott: ennek a férfinak zöld a bajsza.
Ebben a pillanatban benne volt az élő kultúra. Amikor egy száz évvel korábban megszületett festmény a jelenben kivált egy ilyen erőteljes hatást, miközben csak annyi történt, hogy rácsodálkoztunk, az leírhatatlanul jó pillanat. A kép később a Musée d'Orsay-ban is látható volt. Ilyenkor az ember érzi, hogy van értelme annak, amit csinál. Megmutatni például ezt a festményt a magyar közönségnek a filmünkön keresztül, az nagyon jó értelemben véve vett felelősség, hiszen sokan csak így ismerték meg.
A kultúra sokszor úgy tűnik, mintha sokaknak csupán egy sallang, felesleges luxus lenne, miközben a teljes élethez elengedhetetlen.
Ez látszólagos ellentmondás. Aki ebben dolgozik, annak talán az az egyik felelőssége, hogy ezt az ellentmondást valamennyire feloldja, és megmutassa az embereknek, hogy a kultúra nem luxus, hanem szó szerint létszükséglet. Segíthet például abban is, hogy érzékenyebbé, empatikusabbá váljunk.
Egy kulturális csatornának, újságnak ezek szerint az is a felelőssége, hogy ebben utat mutasson?
Egyértelműen. A másik tény, amit ennél a pontnál hangsúlyozni szeretnék, az az, hogy a magyar kultúra oszthatatlan. Idetartozik az is, ami a fővárosban, vidéken és a határon túl létezik. Nagyon fontos az M5 csatornának és a Librettónak is, hogy Kárpát-medencei kultúráról beszélünk, és a szórványba is kitekintünk. Például a torontói Törőcsik Mari Filmfesztivál is része a magyar kultúrának. Fontos, hogy ezek a régiók is megkapják a lehetőséget arra, hogy megmutassák a magukét, és eljusson hozzájuk más területek kultúrája is.
A rendszerváltás óta kinyílt a világ, bárki, aki erre szánja magát, indulhat külföldre szerencsét próbálni. Mégis úgy látom, hogy a kedvezőbb anyagi feltételek ellenére is szinte mindenkinek hiányozni kezd az ország, ahonnan elindult. Ezt hívják honvágynak. Külföldön döbben rá arra, hogy ahol a felnőtt, felcseperedett, ott egy olyan kulturális szövet létezik, amely csak arra a helyre jellemző, amely tulajdonképpen csak ott érthető. Ilyen szempontból a kultúra nemcsak arról szól, hogy egyszer az életben el kell menni a Zeneakadémiára vagy a Nemzeti Színházba, hanem arról a „szövetről’, amely itt mindenkit természetes és csak ránk jellemző módon vesz körül.
A szövet elég pontos kifejezés ezzel kapcsolatban. Minden kultúra, ami körülvesz. Csodálatos élményem volt egy kanadai forgatáson. Magyar közösségekhez mentünk el, köztük magyar néptánccsoportokhoz is. Kiderült, hogy kint kezdték el igazán értékelni azt, amink van, amit itthon talán sokan észre se vesznek, konkrétan, hogy mekkora kincset jelent a népi tánckultúránk. Ugyanakkor az is érdekes, mennyire mélyen meg tud érinteni a mi kultúránk más népeket.
Szintén saját élmény?
Igen. Az egyik legkedvesebb munkám a fukusimai Kodály Kórusról szól. Ez egy japánokból álló, magyarul éneklő kórus. A karnagyuk, aki sajnos már nem él, Furija Mijako, Kurtág György tanítványa volt, megismerkedett a magyar zenével, ide járt a Zeneakadémiára, és lenyűgözte Kodály és Bartók. Otthon betanította ezeket a kórusműveket, a helyes kiejtést, mindent a japán kórustagoknak. Én ezt a történetet pár évvel a fukusimai atomkatasztrófa után fedeztem fel. Elmentem három hétre Japánba forgatni, azt kutattam ebben a filmben, hogyan hat rájuk a magyar zene, és segít-e feldolgozni a tragédiát. Amikor rájössz, hogy számukra az Esti dal nagyon hasonlót jelent, mint nekünk, az megrendítő érzés. Átélni, ahogy a mi kultúránk elevenen hat más nemzetekre is, felemelő és csodálatos volt.
Számodra mi az a kortárs kultúrában, ami igazán érdekes, fontos, ami izgalmas? Mi az, ami leginkább megpörget?
A kortárs képzőművészet nagyon érdekel, nyilván ott az irodalom is, és természetesen a zene.
A kortárs képzőművészet nehezen megfogható történet, általános a klasszikus reakció: „ilyen pacákat egy óvodás is tud festeni”.
Nem kell „megfogni”. Persze, hogy érteni akarom a világot, és az a kultúrán keresztül jobban sikerülhet, de van egy pillanat, amikor az érteni akarást el lehet engedni, egyszerűen hagyni kell, hogy befogadjam, ami ott van. Meg kell állni előtte, és hagyni, hogy hasson rám. Ha ránézek a vászonra, és az elindít bennem egy gondolatot, asszociálok valamire, bármire, az éppen elég, nem kell mindig mindent érteni.
A recept tehát: egyszerűen megállunk valami előtt, adunk neki egy kis időt, lehetőséget, hogy hasson ránk. Ilyenkor kiderülhet, hogy a kultúra a leghatásosabb eszköz a látszólag eszeveszetten gyorsuló idő lelassítására is?
Volt egy olyan életperiódusom, amikor úgy éreztem, hogy képtelen vagyok valamire hosszabb ideig koncentrálni, legalábbis nem akkora intenzitással, mint korábban. Amikor észrevettem, mi történik velem, megrendszabályoztam magamat, és azt mondtam, hogy nem. Hagyok magamnak időt arra, hogy befogadjam az élményeket, nem rohanok végig egy kiállításon, hanem igenis megállok egy kép előtt. Segített. Imádok közel menni a festményhez, megnézni, hogy hol vannak a repedések, hogy hordta fel a művész a festéket. Ahogy Capa mondta: ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel. Ez a befogadásra is igaz. Merjünk közel menni, merjünk belemenni egy szövegbe, mélységében megemészteni, amit olvasunk, hallunk vagy látunk. Jó gondolkodni rajta, letenni, visszatérni hozzá, újraolvasni.
Tehát a kultúrával védekezhetünk az „időrablók” ellen is, illetve, ahogy korábban említetted, az is a kultúra része, hogy beszélgetünk, akár vitázunk egymással, ahelyett, hogy üvöltöznénk, vagy bevernénk a másik fejét?
Szó szerint ez lett volna a következő gondolatom, hiszen nekem az a kenyerem, hogy beszélgetek. A Kontúr című portréműsorban és a Librettóban is így fogom fel a munkám lényegét. Tény, hogy nem beszélgetünk eleget, viszont amikor a néző meghall nálunk egy beszélgetést, és abban talál akár csak egyetlen, számára is érvényes gondolatot az aktuális vendégtől, akkor már tettünk valami fontosat. Egy mondat, gondolat is magával tud vinni, ami további beszélgetéseket inspirálhat ember és ember között. Ebben mélyen hiszek.
Egy alapvetően kulturális tartalmakkal működő csatorna, mint az M5, illetve azok a műsorok, amelyekben te is dolgozol, nyilvánvalóan nem tudnak számokban kifejezhető versenyt nyerni a kereskedelmi médiumokkal szemben. Ez bátorít, vagy elkeserít?
Egyik sem. Utálom a nagy szavakat, de ez tényleg kötelezettség vagy misszió, amit egyszerűen csinálni kell. Igen, és felelősség is. Arról még nem is beszéltünk, mekkora felelősség az archívumnak dolgozni, és ezáltal megőrizni értékeket. Nem kell elmagyarázni, mekkora értéke van ma már egy felvételnek Kocsis Zoltánról, ami gyerekkorában készült a Zeneakadémián. Vagy, amikor együtt zongoráznak Ránki Dezsővel. Ezt nekünk most is produkálni kell a jelenkor vagy a közeljövő kulturális nagyságaival.
Ilyen szempontból is fontos a Librettó, amelyben megjelenik kultúránk minden területe, minden korosztálya. Próbálunk szélesebb merítést mutatni ebből, és bizony nagyon jó később ezekhez az anyagokhoz visszanyúlni, bólogatni, hogy igen, ez is ott van. Vannak megismételhetetlen pillanatok. Volt például egy beszélgetésem Szabó Istvánnal a Librettóban, ami ma is mélyen bennem van. Váratlanul elővette a noteszét, és idézett belőle egy számára fontos írótól egy számára fontos szöveget. Megható és megismételhetetlen, jó, hogy megőriztük.
