Susan Rubin Suleiman 1939-ben született Budapesten, Rubin Zsuzsanna néven. Zsidó származású gyermekként családjával hamis papírok segítségével vészelte át a második világháborút, majd néhány évvel később az Egyesült Államokba emigrált. Ma az egyik legfontosabb irodalomtudósként ismerjük, nyugdíjba vonulásáig a Harvard Egyetem összehasonlító irodalomtudományi tanszékén oktatott. A rangos intézmény professor emeritája többször visszatért szülőföldjére, magyar nyelven azonban tavaly jelent meg először könyve, mégpedig a Kalligram Kiadó gondozásában. A történelem lánya című memoárt május 19-én mutatták be a Petőfi Irodalmi Múzeumban; a megjelenés apropóján Horváth Csaba irodalomtörténész, kritikus beszélgetett az írónővel és a kötet fordítójával, Szűcs Anna Emíliával.
A beszélgetést Horváth Csaba humoros megjegyzéssel vezette be: pályája során annyiszor találkozott az írónő műveivel különböző bibliográfiákban, szakirodalmi hivatkozásokban, hogy sokáig nem hitte, egy ilyen név mögött hús-vér személy rejtőzhet. A tavaly lefordított visszaemlékezés izgalmas körülménye, hogy a szöveget magyarra átültető Szűcs Anna Emília körülbelül annyi idős, mint a történet végén Suleiman felidézett énje. Az este folyamán három generáció beszélgetett egymással, ami szokatlan mélységet kölcsönzött a kötet és a bemutató egyik kiemelt témájának, az egyéni és kollektív történelemről, múltról való beszéd lehetőségeinek.
Variációk Proust madeleine kekszére
Horváth Csaba első kérdése közvetve-közvetlenül a mű keletkezési körülményeire vonatkozott, megpendítve a dilemmát, vajon ki lehet-e lépni a történelemből, és ha igen, mekkora távolságra van szükség a múlt leírásához. Az írónő egyértelmű nemmel felelt, majd elmesélte, hogy a kötet a koronavírus-járvány által rákényszerített bezártságból született, hiszen csak saját belső tájai felé fordulhatott, ha utazni vágyott. Már korábban is írt szülővárosáról: a Budapest Diaryben 1993-as visszatérését örökítette meg – A történelem lányában azonban a kivándorlást, a távozást helyezte fókuszba. A Covid-emlékek ellenpontjaként Szűcs Anna Emília utalt rá, hogy ő nagyrészt egy képernyő előtt, online órákat hallgatva töltötte a járványidőszakot, majd felhívta a figyelmet arra, hogy a közelmúlt szociológiai kutatásai alapján korosztálya a hosszú karantén miatt két-három évvel le van maradva a fejlődésben.
Suleiman kötetének egyszerre témája a „nagybetűs” és az egyéni történelem – az írónő szerint a kettő szervesen összefonódik, hiszen
Arról, hogyan lehet a magánéletet a történelmi viharok közepette átvészelni, sokat tanítottak neki Szabó István filmjei (a rendezőről szóló kötete tavaly jelent meg a Bloomsbury Kiadónál István Szabó: Filmmaker of Existential Choices címmel). Horváth Csabát érdekelte, a fordítónak a történet személyes vagy kollektív történelmi vetülete volt-e hangsúlyosabb, mikor először olvasta a kötetet. A válaszból kiderült, hogy a kettő valóban szétválaszthatatlan – nemcsak a szerző, de az olvasó számára is.
A történet két idősíkon mozog, az elbeszélő saját jelenében különböző tárgyak, relikviák segítségével próbál visszaemlékezni fiatalságára. Szűcs szerint elsősorban a felidézett emlékek teremtik meg az autobiografikus olvasatot kiegészítő szépirodalmiság lehetőségét, amelyhez nagymértékben hozzájárul a szóban forgó foszlányok atmoszférateremtő ereje. Továbbá műhelytitok gyanánt elmesélte, hogy a fordításból közös megegyezés alapján kihagytak néhány részt, amely az amerikai olvasó számára fontos, a magyar befogadó számára azonban felesleges – ilyen a munkatáborok meghatározása vagy az, hogyan lőttek zsidókat a Dunába a második világháború alatt.
Ezt követően Horváth Csaba a könyv egyik, A megtalált időből származó mottóját említve A történelem lánya emlékezetfelfogására terelte a szót. Proust mellé állította Kertész Imrét, aki az irodalmi Nobel-díj átvételekor azt mondta, olyan neki a szocializmus, mint a francia pályatársnak a madeleine-ostya: benne ez támasztja fel „az elmúlt idők ízeit”. A francia irodalmat jól ismerő Suleiman személyes madeleine-jei a helyek – mikor 1993-ban Magyarországra utazott, és két fiával együtt ellátogatott egykori lakhelyére, az Akácfa utca 59.-be, egy csapásra ismerős lett neki minden a gangtól az udvaron át a bejárati ajtóig. Hasonlóan élénken él benne a Normafa, ahol gyermekként sok időt töltött édesanyjával vagy barátaival.
Ösztönös szövegformálás és alternatív életutak
Milyen az, amikor egy irodalomtudós nem kutatja, hanem műveli az irodalmat? Suleiman elmondása alapján „transzban” írta memoárját. Nem segítette kiterjedt elméleti tudása, nem is mindig tudta, pontosan mit csinál – éppen ezért volt érdekes számára, hogy beszélgetőpartnerei több ízben utaltak a visszaemlékező narrátor és a felidézett én hatásos szétválására: ő maga írás közben nem érezte a különválást, ösztönösen formálta a szöveget. A könyveket egyszer megírják, aztán átírják a szerzők – mondta. Az első változat befejezése után ő is alakított a textuson, további rétegekkel látta el; ekkor már hasznát vette irodalomtudományos ismereteinek, valamint a konstruktív baráti javaslatoknak.
A kötet elején olvasható egy történet arról, hogyan menekítette édesanyja vidékre a gyermek Susant 1944 nyarán. Horváth Csabára nagy hatást gyakorolt az emléksor; véleménye szerint a folytatásban is érezhető, milyen mély nyomot hagyott az írónő anyjával való viszonyán a korai elszakadás okozta trauma. Suleiman megerősítette ezt. Nehéz volt megszoknia a vidéki életet – máig élénken él benne, hogy az udvaron libák üldözték, gyerektársai pedig gyakran kinevették. Mire viszont érte jött anyja, hogy hazavigye, már el sem akart menni vele. Ugyanakkor elmondta, hogy a háború utáni évekből sok szép emléke van róla. Később, felnőtt fejjel pedig már azt is megértette, hogy miért „hagyta el” édesanyja, még ha csak rövid időre is.
Suleiman számára az írásfolyamat egyik fontos felismerése volt, hogy rögzítheti a tévedéseit, nem kell törölnie őket.
Az utolsó kérdések egyike az identitás témáját nyitotta meg. Horváth Csaba megpróbálta összeszámolni, hányféle névvel illeti magát az írónő a kötetben. Ennek kapcsán kíváncsi volt, a szerző eljátszott-e a gondolattal, hogy a különböző (ön)megszólítások – mint a Zsuzsa, a Sue vagy a Susanne – egy-egy alternatív életutat is jelölhetnek. Válaszában az írónő újra Szabó István filmjeit említette, amelyek épp azért ragadták meg, mert azt látta bennük, milyen lehetett volna az élete, ha Magyarországon marad. Hasonló élményt jelentett 1993-as látogatása, amely során megtapasztalta, hogyan élnek itthoni ismerősei.
Nemcsak a párhuzamos alternatívák, de a különböző életszakaszok is eltérő identitásokat hordoznak – a témát érintve szóba került az a harc, amelyet az emigráció elején egyfajta „amerikai én” megalkotásáért vívott önmagával az írónő, aki még a Coca-Colát is görcsösen igyekezett megszokni a beilleszkedés érdekében. Hosszú időbe telt, mire rájött, hogy nem kell száz százalékban egyfélének lennie, és nem baj, ha egy címke sem illik rá maradéktalanul. Sőt ma már ebben a sokféleségben látja az emberi lét egyik esszenciáját.
A beszélgetés után a közönség tagjai is feltehették kérdéseiket. A kérdezz-felelek során szó esett Susan Rubin Suleiman nyíregyházi gyökereiről, a fényképek emlékezésben betöltött szerepéről, valamint arról, milyen ára van annak, ha hátat fordítunk a múltbéli traumáknak.
Fotó: Csiki Vivien / Kultúra.hu
