A Kiscelli Múzeum új időszaki kiállítása, a Halló? Halló! A telefonálás technika- és kultúrtörténete nemcsak a szemünkre, de a fülünkre és ujjainkra is pályázik. Itt ugyanis nyomkodni, tekergetni, sőt tárcsázni is ér, méghozzá úgy, hogy közben akár egy családi minihálózatot is kialakíthatunk a tárlaton belül, ugyanis öt régi telefonkészülék is rendelkezésre áll, hogy a kiállítás zegzugaiból hívogathassuk egymást, akár egy kádból is. És ha ez nem lenne elég: a belépőjegy mellé kapunk egy kétforintost is, amellyel a retró telefonfülkéből, tekerős telefonnal három teljes percig bármely magyarországi számot hívhatunk.
Az már a tárlat kezdetén kiderül, hogy a telefonos beköszönés, a hallózás nem a telefon atyjától, Alexander Graham Belltől ered – aki inkább az Ahoy! felkiáltást szerette volna meghonosítani –, hanem Thomas Edison javaslata győzött, aki a jó öreg Hellót preferálta. És hogy miért lett nálunk ebből Halló? Azért, mert nagyon hasonlít a hallom szavunkra, így idehaza is gyorsan meghonosodott.
A kiállítás rámutat: a telefon nem társadalmi igény hívására született, hiszen addig, míg nem volt, senkinek sem hiányzott, a levelek, a sürgönyök, sőt a postagalambok is tökéletesen elvégezték a dolgukat. Samuel Morse már 1832-ben gondolkodott a távíró ötletén, de az első, morzekóddal küldött üzenetre 1844-ig kellett várni. Onnantól viszont gyorsan terjedt: 1847-ben már Bécset és Pozsonyt is összekötötte távíróvonal, majd 1850-ben Pest is kapott saját állomást. A sürgöny az üzleti élet nélkülözhetetlen kelléke lett, a magánéletben viszont ritka vendég maradt, és ha jött egy telegram – a mai SMS elődje –, az többnyire rossz hírt hozott.
Miután Bell 1876-ban bejegyezte szabadalmát, a telefon is szélsebes hódításba kezdett: 1878-ban elkészült az első telefonközpont az USA-ban, de 1881-ben már a pesti is elindult. Igaz, eleinte csak kevesek kiváltsága volt: az 1880-as években havi 15 forintba került az előfizetés, ez a mai árfolyamon mintegy 78 ezer forint lenne. Nem csoda, hogy a korabeli elit – írók, politikusok, színészek – szívesen fényképeztették magukat telefonkagylóval pózolva, hiszen a készülék nemcsak a modern kommunikációt szimbolizálta, de státuszt is jelentett.
1893-ban Budapest és Bécs között megépült a távbeszélővonal, összesen 262 kilométer hosszan. Igazi technikai bravúr volt ez, amit a kereskedelem – és valószínűleg a monarchiabeli pletykák éhsége – szorgalmazott. De nem álltak meg itt: három éven belül létrejött a budapesti vonal Pozsony, Győr, Székesfehérvár, Temesvár és Arad felé is. 1899-re pedig már Londonig csörögtek a drótok.
Puskás Tivadar találmánya, a rádió, internet és podcast szerelemgyereke, a Telefonhírmondó 1893. február 15-én így köszöntötte a polgárokat:
Az előfizetős szolgáltatás szinte szünet nélkül közvetítette a tudnivalókat: hírek, tőzsdejelentések, időjárásjelzések, angol-francia-olasz nyelvleckék – már akkor is volt távoktatás –, gyerekműsorok és operaközvetítések. 18 forint volt a bérleti díj évente – mai értéken 90 ezer forint –, de aki számított a polgári világban, megfizette.
A telefonos előfizetés viszont kezdetben all-inclusive volt: a havi díjban benne foglaltattak a beszélgetések is. Számok sem léteztek: a telefonoskisasszonyok fejből tudták, ki hol lakik, mi a foglalkozása. 1928 hozta el a nagy változást: automata központ, ötjegyű számok, hívásonkénti díjszámítás. Aki nem volt olyan szerencsés, hogy saját telefonja legyen, az a nyilvános telefonokba beszélhetett. Ezek 1885-ben szivarboltokban, kávéházakban jelentek meg először, majd 1928-tól az IBUSZ jóvoltából már utcai fülkék is várták a telefonálókat.
A nyilvános telefonokban tárolt pénz persze mindig is vonzotta a tolvajokat, és még a tantuszos rendszer sem tudta megszüntetni a készülékek feltörését. Jól mutatja a magyar leleményt az is, hogy sokan úgy játszották ki a rendszert, hogy damilra kötötték a pénzérméket, majd a beszélgetés végén kihúzták azokat. A gyártók persze igyekeztek lépést tartani a leleményes házi ezermesterekkel: súlyérzékelő rendszerekkel szűrték ki a külföldi aprópénzt és a magyar kétfillérest is, nehogy valaki olcsón próbáljon hívást kezdeményezni. A rendőrség is komoly szankciókat helyezett kilátásba: a fülkék rongálása akár két év fogházat és borsos pénzbírságot is jelenthetett, ha valakit rajtakaptak a csínyen.
A tárlaton bolyongva az ember könnyen elmerül a telefonfülkék nosztalgiájában vagy egy-egy békebeli készülék gyöngyházszín tárcsájában. De aztán jönnek a technikai leírások, és vele együtt az érzés, hogy valaki egy lexikont olvas fel a fülünkbe, ráadásul kihangosítva. Persze érdekes tudni, hogy az első hazai telefonkészülékeket még az amerikai Bell cégtől rendeltük, vagy hogy Lágymányos kapta meg az első modern központot. Szépen cseng az is, hogy az 1936-os Gellért-hegyi Sziklaközpontban már robottelefon működött, emberi hang nélküli automata hívással. De valljuk be, a szívünket nem az AR-rendszerek vagy konténerközpontok dobogtatják meg, hanem az, ha meglátunk egy kopott bakelitkagylót, és eszünkbe jut a Szomszédok. Vagy amikor belépünk egy régi fülkébe, és meghalljuk, ahogy a tárcsás telefon kattanva visszaugrik a nullához.
Ma, amikor már mindannyiunk zsebében egy szuperszámítógép lapul, különös belegondolni, hogy a Kádár-korszak egyik állandó hiánycikke éppen a telefonvonal volt. Nem azért, mert a párt különösebben félt volna a titkos csevegésektől – bár persze nem bánták volna, ha minden hívásukat lehallgatja valaki –, hanem mert egyszerűen nem volt rá pénz. A szűkös tervgazdasági forrásokból az ipar sokkal többet csípett le, mint a távközlés, így lett a magánvonal igénylése éveken, sőt évtizedeken át húzódó szocialista türelemjáték. Aki telefonhoz jutott, az kiváltságos volt, így a reklámokban és filmekben is szinte a luxusélet kellékévé vált a készülék. A tárlaton van is egy régi bejátszás Gálvölgyi Jánosról, aki azon kesereg, hogy mivel még mindig nem kapott telefont, postagalambbal kell az üzeneteit eljuttatnia a Thália Színházba.
A nyilvános ismerkedési formáknak viszont nem szabott határt a hiány, sőt! Az Újlaki Étterem Telefonbárja például igazi tárcsázós Tinder volt: minden asztalon telefon, a vendég akár a szomszéd asztalhoz is betárcsázhatta magát egy laza „Halló, halló!”-val. A dolog annyira bejött, hogy még a pincér is rendelést vett fel vonalon keresztül.
S végül: ki emlékszik még a betelefonálós tévéműsorokra? A Kapcsoltam legendás narancsszínű készülékére vagy a szilveszteri Bumm!-ra, ahol élő adásban kellett pezsgősdugóval célba lőni, a bumm szót kiáltva a telefonba, esetleg a kilencvenes évek Elektor kalandorára Dévényi Tiborral, amely már a videójátékok korát idézte?
A Kiscelli Múzeum telefontörténeti kiállítása nem pusztán tárgyakat és évszámokat sorakoztat fel, hanem élményt is kínál: egy darabka múltat, amit feltárcsázhatunk. A régi készülékek kattogása és a fülkebetyárok trükkjei mind felidézik azt a kort, amikor a telefon nem egy zsebre vágható világ volt.
A Kiscelli Múzeum Halló? Halló! A telefonálás technika- és kultúrtörténete című időszaki kiállítása 2026. január 18-ig látogatható.
Fotók: Csákvári Zsigmond / Kultúra.hu
