„Az uj esztendő nyitját még mindég sötétben tapogatódzva keressük” – áll az Országos Szinész-Egyesület hivatalos közlönye, a Színészek Lapja 1920. január 15-i számának első oldalán. A lapban olvasható a magyar vidéki színészet memoranduma is, amelyet az előző év decemberében az antant jóvátételi bizottságához küldtek, benne „a magyar színészet történelméből vett adatokkal bizonyították be, hogy azokban a városokban, amelyekbe idegen államok a hódító jogon igényt tartanak a magyar kultúrának oly erős vára van, ahonnan a magyar eszmét, a magyar nyelvet száműzni nem lehet”.
A békefeltételek megismerése után, a január 17. és 20. közötti országos gyász alatti napokon a színházak sem játszottak, de a lap a korábbi gyakorlatot folytatva ugyanúgy hirdette meg az egyes városokra, több évre szóló koncessziókat. Az új határok meghúzását követően ezek a hirdetmények rövid időre eltűntek, majd módosult formában, mint az úgynevezett megszállott területek színigazgatói állomáshelyei kerültek be. „Ez volt a magyar színészet leglesujtóbb csapása, amely létezése óta érte és mi itt álltunk reményvesztetten és szárnyszegetten!” – emlékezett vissza Szilágyi Vilmos színész-rendező 1921-ben a sokkra. Az újság néhány hónapig a Magyar Hiszekeggyel a címoldalon jelent meg.
Az egyesület 1922-ben létrehozott propagandaosztálya – amelynek nem egyszerű imázsnövelés, hanem a nyugdíjakra és segélyezésre fordított bevételszerzés volt a célja – amolyan merch termékként piacra dobta a Mit vesztett a magyar színészet Trianon által? című térképet is. Ízlés kérdése, hogyan vélekedünk erről.
Vagy épp a bulvársajtóról. A népszerű szórakoztató lap, a Színházi Élet 1920. február 8-i száma közölte a történelmi Magyarország térképét, amelyen feltüntette a korabeli sztárok születési helyét. Ezek közül jó néhány esett az új határokon túlra. A lap a következő héten némi önpromócióval jelent meg: „Az Apponyi Albert gróf vezetésével Neuilly-be visszautazott magyar békebizottság magával vitte a Színházi Élet legutolsó számát, amelynek megfelelő számú példányait [sic!] a béketárgyalás aktáihoz csatolta. Apponyiék a győztesek elé terjesztik a magyar tehetségeknek azt a térképét, amelyet a Színházi Élet közölt, és amely kimutatta, hogy hány magyar művész és író született az elszakadásra ítélt országrészekben. Vajha ez a mi térképünk hivatását teljesítené odakünt is, és bebizonyítaná a győzteseknek, hogy Magyarország feldarabolása, a magyar kultúra szétszaggatását, kivégzését is jelenti. Ez a térkép bizonyítja, hogy az európai kultúrának mekkora kincsét akarják odakünt összezúzni. Az elszakadó országrészeknek ez a kultúrtérképe, amit a Színházi Élet közölt, és ami, íme, bejutott Apponyiék poggyászába is, égő és forró tiltakozás.”
De nézzük, mi történt az új helyzetben a legpatinásabb társulatokkal.
Kolozsváron az utolsó magyar nyelvű előadást, a Hamletet 1919. szeptember 30-án játszotta a Janovics Jenő vezette társulat. (A Kolozsvári Nemzeti Színház 1941-ben, Észak-Erdély visszacsatolása után, „a folytatás és a helyreállítás jegyében” ezzel nyílt újra. De nem a bezáráskor – állítólagosan – félbeszakított Lenni vagy nem lenni kezdetű Hamlet-monológtól, ahogyan azt a legenda tartja. Erről, valamint a kulturális és a történelmi emlékezetről Tompa Andrea írt a Színház lapban.) A Hunyadi téri épületben 1919. december 1-jén nyílt meg a Román Nemzeti Színház, első állandó román nyelvű társulatként Erdélyben, ahol a Monarchia idején állandó román színház nem kapott játszási engedélyt.
Janovics és színészei október 4-én költöztek át a sétatéri Nyári Színkörbe a jelmez-, a díszlet- és a kelléktár nélkül, de október 30. és november 19. közt betiltás miatt nem játszhattak. 1920 tavaszán elterjedt, hogy a kormányzótanács március 21-től betiltja az erdélyi magyar nyelvű színjátszást. Ekkor – ahogyan azt a Színészek Lapja is megjelentette – Janovics Octavian Goga kultuszminiszterhez fordult, így megmaradhatott a koncesszió, az igazgató pedig korábban készített filmjeinek bevételéből tartotta fenn a színházat.
Janovicsnak számos nehézséggel kellett megküzdeni, köztük nem csupán azzal, magyar vendégművészeket nem hívhattak Erdélybe, betiltották a magyar darabokat, első helyen Az ember tragédiáját, és komoly adókat vetettek ki a kolozsvári színházra, vagy hogy a román hatóságok egymásnak ellentmondó intézkedései között kellett neki kiigazodni, hanem még azzal is, hogy a vidéken koncesszió nélkül maradt magyar igazgatók – mivel tizenegy helyett csak nyolc magyar társulatot engedélyezett Bukarest – rendszeresen feljelentették Janovicsot és az általa vezetett Erdélyi és Bánáti Színészegyesületet.
Felvidéken a kassai és a pozsonyi állandó társulatokon kívül három magyar együttes működött három színikerületben, de kisebb utazó társulatok is játszottak errefelé. A legfontosabb igazgatók ennek megfelelően a pozsonyi Polgár Károly és a kassai Faragó Ödön voltak.
A prágai kormány és a pozsonyi vezetőség kikérte Faragó véleményét az új helyzetben, de a javaslatot elvetették, ugyanakkor 1920. február 20-i határozatban deklarálták, az ország teljes területén csak Faragó Ödön tarthat magyar nyelvű színházi előadásokat. A következmény az erdélyihez hasonló „éhezők viadala” lett: a koncesszió nélküli társulatok rágalomhadjáratot indítottak ellene, később pedig azzal támadták, hogy Karel Čapek darabjait tűzte műsorra.
Pozsonyban a magyar, a német és az újonnan megalapított szlovák színháznak kellett osztozni a szezonon. Az államilag nem szubvencionált pozsonyi magyar társulat a legkevésbé jövedelmező nyári hónapokat kapta, emellett tájolási kötelezettséget is kapott, ráadásul színjátszásra alig alkalmas településekre is. Az 1921. február 16-i első csehszlovákiai népszámlálást követően már csak azokban a városokban engedélyezték a magyar színtársulat fellépését, ahogy a magyar lakosság aránya 20 százalék fölött volt.
Ugyan Kárpátaljának nem volt autonómiája, de a fellépő magyar társulatokat sem szabályozták.
A vajdasági nagyobb településeken, Szabadkán, Zomborban, Becskereken, Újvidéken nem voltak állandó magyar nyelvű társulatok, itt évente hirdettek pályázatot és választották ki a városvezetők a számukra megfelelő igazgatót. Mivel Trianon után a terület hivatásos társulat nélkül maradt, a szerb állam nem adott játszási engedélyt magyar nyelvre, és magyarországi társulat sem utazhatott be az országba, megerősödött a műkedvelő színjátszás.
Trianon után a színészeknek is dönteni kellett, de akár maradtak, akár Magyarországot választották, egyik esetben sem tudták ugyanúgy folytatni a pályát, ahogyan addig.
Források: Színházi Élet, Színészek Lapja, Magyar színháztörténet 1873–1920, Magyar színháztörténet 1920-1949, Trianon és a színház 1, 2, 3, 4
