Rákgyanúba keveredtem, pedig nem loptam kabátot, és tudomásom szerint nem is rágalmazott meg senki. Hónapokkal ezelőtt történt, és csak nemrég derült ki, hogy (talán) mégsem az, most van egy kis nyugalmi időszak, egészen a következő, ismét mindent felforgató szűrésig. De bő két hónapig úgy éltem, hogy azt gondoltam: vége a dalnak.
Arról, hogy mindez milyen károkat, torzulásokat okozott bennem, az elmémben, a személyiségemben, a lelkemben és a világhoz meg az embertársaimhoz való viszonyomban, még korai volna bármit mondanom, megállapítanom, sőt lehetséges, hogy észre sem veszem őket. De nem is különösebben érdekel. (Lám, ilyen lettem. Na szép.)
Nem önsajnálásból és kirakatba tett nyafiból írok most róla mégsem: jóval inkább azért, mert egy barátom, oké, azóta már csak ismerősöm – azon kevesek közül, akiket beavattam – sokaknak, számos közös ismerősünknek elmondta, és a suttogva továbbadott infók következtében viszolygó és sajnálkozó pillantásoknál kevés dolgot utálok jobban (sok irigyet, kevés szánót, mondta mindig nagyanyám) – látom, ahogy zavartan kerülnek bizonyos emberek, vagy elnéznek a fejem mellett a távolba, ha beszélünk –; jobb tehát, gondoltam, ha én mondom el, és akkor tiszta a víz a pohárban. (Meg hát éppenséggel közérdekű is a dolog, legalábbis a címben jelzett szószerkezet erejéig.)
A rák gyanújával élni a biopsziáig rettenetes dolog – talán csak rákkal élni rettenetesebb, bár ott már legalább bizonyosság van: egészen más gondolatok mentén kell végigmenni a mentális utakon, mint kétely idején. Mert a kételkedő gyanú tizedmásodpercenként vált át az eszelős és öngyőzködő reménykedésből a hisztérikus rettegésbe – majd azonnal vissza. És ez az egész az álmainkba(n) is velünk tart; ébredés után öt perccel viszont már totális elmefáradtság lesz úrrá rajtunk a sok váltás miatt, és valami nyúlós, szürke ködben telik a nap, amelybe csak néha villámfénylik és mennydörög bele a fenti reménykedés(t felváltó rettegés) és rettegés(t igencsak rövid időre felváltó dőre remény).
Az ember szellemi érdeklődése minden iránt és minden irányba megszűnik; egyetlen dologra tud koncentrálni csak, annak minden rémületesen hemzsegő leágazásával egyetemben: az vagyok, vagy nem vagyok?! Ezt persze gyakorta színesíti olvasmányélményeivel, mely az esetleges kezelés (és ez a legjobb eset!) során elszenvedett életminőségváltozás (oké: romlás) részletes elképzelésével teszi végleg pokollá a mindennapokat. De hát erről rengetegen írtak, nálam okosabban, összeszedettebben, és persze szarabbul, kinek hogy sikerült. Nem is erről fogok beszélni.
Jóval inkább arról, mennyit jelent ilyenkor egyetlen jó szó. Hogy ebbe a ködös szürke derengésbe, amelyben a napok telnek, mint lop egy kevés, szűrt fényű, mégis létfontosságú és életmentő napsugarat egyetlenegy kedves mondat.
Az egyik diagnosztikai vizsgálathoz való előkészülés során EKG-t is kellett csinálni; ez nem nagy ügy, és nem is fáj, az emberre felteszik, amit kell, kicsit várunk, és készen is van az eredmény (amit persze az altatóorvos értelmez majd). Egészségügyi dolgozó végzi a feladatot, ápolói diplomával. Aki kedvesebb közülük, kicsit beszélget is a pácienssel közben, mert az ilyenkor maga is nyugodtabb, hiszen sehol nem szúrják vagy túrják fel.
Én is így jártam, és mivel a fejem a szürke ködből nem nagyon magasodott ki, az időjárásról, politikáról vagy a munkáról való csacsogás helyett saját nehéz sorsomat ecseteltem, reményeim szerint persze néhány fickósan szikár mondatban. A hölgy végighallgatott, aztán rámnézett, és inkább szórakozottan, mintsem komoly megfontolást követően azt mondta: Nem lesz semmi baj.
Üres szavak, mondhatnám, mondhatnák: mondhatnánk. Pedig nem. Ott és akkor engem hetekre megmentett. Mert az a kevés ember, aki tudott a bajomról, már belefáradt a vigasztalásomba, nem is igen panaszkodtam nekik – így viszont, ugyebár, nem volt vigaszom. Vigasz nélkül jártam a világban. Vigasztalan voltam. (Bár vigasztalható – lettem volna.) Erre mind akkor jöttem rá: erre, azaz arra, mennyire vágytam és vártam már egy jó szóra. Belekapaszkodtam, és úgy lebegtem át a köd fölött a következő hetekben. Persze, valahol mélyen tudtam, hogy valójában mit sem ér az egész; hogy üres szavak, szinte csak afféle társalgási formula a fenti mondat. De amikor semmi más nincs, amibe a reményt vesd, hirtelen ez lesz (a) minden. Ez lesz a legvastagabb ág, amelybe kapaszkodva megpróbálsz átkelni a krokodiloktól hemzsegő életfolyón.
És a legszebb az egészben, hogy mindez ennek az ápolóhölgynek nem került tkp. semmibe. Némi hangszálkopás, minimális empátiaráfordítás, az meg amúgy is hővé alakult volna – tényleg szinte ingyen volt. Talán nem is tudta, milyen jót tett. Megmentette az életemet, úgyszólván. Szóval csak annyit szeretnék mondani, kedves emberek, hogy ha nyelvetek hegyén van a vigasztaló szó bárki reményvesztett irányába, ne tartsátok vissza: mondjátok ki. Nem számít, mennyire érzitek üresnek és közhelyesnek – csak mondjátok ki. Lehet, hogy valakinek a világot jelentik, az utolsó pillanatban elkapott mentőövet.
